A világban helyem már nem találom,
e kor és a kór maholnap megölnek.
Sebzett lelkem hát az úrnak ajánlom,
megfáradt testem pedig a földnek.
Most, hogy a pályán immár végigfutottam,
számot vetni illendő jól tudom.
S hogy küzdelmeimben mire jutottam
mondja el néktek testámentumom.
Az úgy esett, hogy 927-ben,
január hó 13-án
kitelt az időm anyámnak méhében
s megszülettem csütörtök hajnalán.
S mert három lány után fiúnak jöttem
a kis családba boldog volt nagyon.
Anyám sírt, apám ujjongott felettem
s kinn a tél dalt dúdolt az ágakon.
S ha gyermekéveim idézem vissza,
neveltetésem nem csúfítja folt.
Nevelőm a szülői ház és az utca,
gyerekszobám Mözsnek határa volt,
hol a pajtásokkal nem veszélytelen
játékaimra vigyázott az Úr
s én játszottam örökké önfeledten.
Reám borult az ég a kék azúr.
Köszönöm nékik a játék csodáját,
a téli domboldalon a havat,
a tavaszi rét bársonyos pázsitját
mely simogatta mezitlábamat
és köszönöm az őszi fák aljában
a süppedő rét avarszőnyeget
és a vasúti töltés oldalában
a szeptemberi szederszüretet.
Apám magyarnak faragott
s igaznak, hogy van hazám
néki köszönhetem.
Anyám a szépet hagyta rám vigasznak
s így lett keserves szép az életem.
Mindkét ágbéli pásztor őseimnek
históriáját apám mondta el,
rokonai ők Illyés hőseinek
s balladáikból Sinka énekel.
január hó 13-án
kitelt az időm anyámnak méhében
s megszülettem csütörtök hajnalán.
S mert három lány után fiúnak jöttem
a kis családba boldog volt nagyon.
Anyám sírt, apám ujjongott felettem
s kinn a tél dalt dúdolt az ágakon.
S ha gyermekéveim idézem vissza,
neveltetésem nem csúfítja folt.
Nevelőm a szülői ház és az utca,
gyerekszobám Mözsnek határa volt,
hol a pajtásokkal nem veszélytelen
játékaimra vigyázott az Úr
s én játszottam örökké önfeledten.
Reám borult az ég a kék azúr.
Köszönöm nékik a játék csodáját,
a téli domboldalon a havat,
a tavaszi rét bársonyos pázsitját
mely simogatta mezitlábamat
és köszönöm az őszi fák aljában
a süppedő rét avarszőnyeget
és a vasúti töltés oldalában
a szeptemberi szederszüretet.
Apám magyarnak faragott
s igaznak, hogy van hazám
néki köszönhetem.
Anyám a szépet hagyta rám vigasznak
s így lett keserves szép az életem.
Mindkét ágbéli pásztor őseimnek
históriáját apám mondta el,
rokonai ők Illyés hőseinek
s balladáikból Sinka énekel.
A világra eszmélés kezdetének ideje a gyerekkor a mözsi elemi iskolával,legkedvesebb tanítómmal, Rentz Tónibácsival, aki hál' istennek mindmáigvigyázza minden lépésemet. Néki nagyon sok dolgot köszönhetek a világ jelenségeiből való találkozással. Ő vitt közel a zenéhez, gyermekszínjátszáson keresztül sok minden máshoz, tónusos rajzoláshoz például. Ezt az időt követte a tolnai polgári iskola ahol kedves rajztanárom, megboldogult Végh János bácsi igazgatta bice-bóca ujjaimat a ceruzához. Aztán felesége Gizi néni, akinek sikerült egy életre megszerettetnie velem az irodalmat. Varga Ibolya Klára tanár néni aki versmondót csinált belőlem, s táplálta bennem tovább az irodalom szeretetet.
Ezután a bajai tanítóképzős évek következtek itt kezdetben hókon vágott egy pezsgő szellemi élete az öregdiákoknak akik példaként álltak előttünk. Ők az iskolai önképzőkörök és a könyvbarátok mozgalma révén ismertettek meg a népi írókkal. Közülük nagy élményem volt Féja Géza a Viharsarok című szociográfiai munkájával és a további sorsával bebörtönzése, egyebek, amiket erős figyelemmel kísértünk nagy izgalommal az időt. Aztán Veres Pétert kell megemlítenem, akiről különösképpen egy verse fogott meg, kevesen tudják, róla, hogy verseket is írt, de szerintem van egy olyan verse, ha csak azt írta volna, ott van a helye a magyar irodalomtörténetben. Ha nem lehettél szálfa címmel írta ezt a verset:
„Kapaszkodj meg ebbe a földbe erősen, magyarom,
Ha nem lehettél szálfa, legyél hát cserje,
vagy legyél csak gyom.
Nézd a tarackot,
nem árthat annak se aszály, se árvíz, se fagy, se tűz,
hiába perzselik azt fönt, s hiába vagdalják alant.
Tavasszal nem mozdul, azt hinnéd, kihalt,
pedig azalatt, ott lenne a mélyben ágakat ereszt,
acélhegyű gyökerével bejárja a sívó homokot, a
zörgő kavicsot;
a sovány agyagot éppúgy, mint a buja televényt,
szorgosan furkál, terjed, telepít,
s mire a tavasz virágzó füvei száraz avarrá válnak,
ő vígan zöldell újra, s buja sűrűségét felmutatja a nyárnak.
Vagy nézd a perjét,
hiába fordítja ki eke, hiába tépi szét a
kegyetlen borona,
ahová kerül, ott ragad, gyökerei mindjárt új szálakat eresztenek,
lekötnek, tanyát vernek,
s holnap a gazda szemébe nevetnek.
Ez a föld itt a tiéd, tartsad hát erősen, magyarom,
ha nem lehettél benne szálfa, legyél csak cserje, vagy
legyél csak gyom.
Nézd csak a tippant,
a szikes puszták apró bokrait.
Nyár végén kiégnek
s még torsaikat is porrá veri ezernyi birkaláb.
Tavasszal mégis kibújnak,
s pici magvaikkal telt zászlóikat vígan lengetik a sovány
pusztai szelek.
Vagy nézd a sziksalátát,
a lekaszált ájult füvei közül kiugrik hirtelen,
s ehetetlen kórójának örök lila virágával
fenn tarja az életet a halott mezők felett
Nézd a töviseket is:
a gyengén szúrót, a cigánymogyorót,
a gerlicetövist és az ördögszekeret.
Nézd a messze viruló bogáncsot s a ravaszul lapuló
királydinnyét.
Hiába írtja ezeket csőszök, kerülők serege,
hiába röpködnek bennük írott parancsok,
nem engednek, újra és ezerszer újra visszajönnek
– és szúrnak, mert egyebet nem tehetnek.
Szúrj hát te is, de ne engedd ezt a földet, magyarom,
ha nem lehetsz már benne szálfa, legyél hát cserje,
vagy legyél csak gyom.
S hogyha nem élhetsz magadnak,
virágod legyen mérges, mint a kutyatej,
ágaid legyenek tüskések, mint a vadrózsa,
legyenek görbék, mint a galagonya,
gyümölcsöd legyen fanyar, mint a vadkökény,
vagy legyen keserű, mint a farkasalma, –
csak bőven termő bamba diófája ne legyél senkinek.
Ez a föld a tiéd, tartsd hát meg magadnak, magyarom,
ha nem lehetsz már benne szálfa, legyél hát cserje, vagy legyél csak gyom. „
Aztán nagy élmény volt számomra Sinka balladáival való ismerkedésem s ez a balladás hangvétel oly hatással volt rám, hogy mindmáig nem tudok tőle szabadulni, nem is akarok.
Ez az időszak volt a kamaszkorból az ifjúkorba váltó szakasz , mely ifjúkor kezdete arra az időre esett, amikor sej a mi lobogónkat fényes szellők fújták. A népi kollégista mozgalomra gondolok, mert már az úgynevezett fényes szellős nemzedéknek a gondolatát a későbbiekben igyekeztek, hogy a ma divatos szóval éljek mások is kisajátítani mégis a népi kollégiumisták nemzedékét jelentette ez a dolog, hiszen éppen Jankovics Feribácsi aki egy csodálatosan szép csángó keserves dallamára írt egy verset, amiből a népi kollégisták indulója lett, sej a mi lobogónkat fényes szellők fújják. Tehát a fényes szellős nemzedékre gondolunk, akkor elsősorban népi kollégisták mozgalmára kell gondolnunk, mely mozgalom egy olyan kis csoportosulást hozott létre egy öntevékeny gárda született a révén, mely gárdát megtanította gondolkodni és ez a gárda már kritika nélkül semmit el nem fogadott. Valószínűleg ez lehetett az oka annak, hogy Rákosi veszélyesnek érezte ezt a generációt és úgy, ahogy volt maradéktalanul félreállította, hiszen mit is kezdjen egy olyan csoportosulással, amelyik nem veszi be maradéktalanul azt, amit ő diktálna. Nos, hát ez a csoportosulás egy olyan különös kis gárdává vált, mondhatom az új időknek egy olyan kovásza, derékhada lett, hogy szinte egy kis fajtáról beszélhetnék, mert ez a fajta tán még a szagáról is megismeri egymást ebbe az országba mindmáig. Nos, hát ennyit a népi kollégisták mozgalmáról, illetve egy részéről, mert eddig tulajdonképpen a középiskolás népi kollégista múltamhoz kötődött, amit mondtam, mely kollégista életem folytatódott a képzőművészeti főiskolán is, de még azt megelőzően Rudnai Gyula bajai szabadakadémiáján, aminek volt egy szakkollégiuma a Derkovits kollégium az egyik szakkollégium, mert egy másik is volt, amit Dési Hubernek hívtak, tehát két kollégiummal éltünk és ebben a kollégiumban próbálkoztak volna a hatalom irányításával egy olyan neveléssel, ami meghatározta volna a leendő művészgeneráció olyan képzését, ami majd szolgálja a hatalmat. Nos, hát ez ellen egy kicsit berzenkedve gyűlt össze egy kis baráti közösség, ilyen embereket említsek mint Vecsési Sándor, Szurcsik Jancsi, Csohány Kálmán, hogy csak egy néhányat mondjak a kicsit bővebb csoportosulásból akikkel megkíséreltük az időt megálmodni, a holnap magyar képzőművészetét. De erre had térjek vissza később újra, mert nem tudom átugrani a Rudnai iskolát, ami egy életre meghatározta a képzőművész pályámat, hiszen ahogy a tabula rázát emlegetik amelyre legmélyebbre mindig az első élmények íródnak. Érzem csodálatosnak és pótolhatatlannak éppen azt a tényt, hogy Rudnai Gyulával hozott össze a sorsom, mint első mesterrel akinek a szellemi hatása mindmáig kísér és nem is vagyok hajlandó lemondani erről a hatásról, hiszen tőle kaptam, kaptunk olyan indítást, hogy az addig bennünk már alakulóba lévő magyarságtudatot, megtanított bennünket olyképpen élni, hogy kamatoztatni tudjuk a képzőművészet számára, ugyanis az ő fogalmazásai szerint nem csak irodalomnak, zenének, de a képzőművészetnek is kell, hogy legyen és van anyanyelve. Szóljunk általa, ez volt az ő tanításának a lényege tulajdonképpen. Azóta, hogy ezt a tanítást kaptam, irányítást kaptam, egyebet sem teszek mint igyekszem ennek megfelelni. Tulajdonképpen fogalmazhatnék így is, hogy szándékos programommá vált az életemben. Aztán 48-ban felvételiztem a képzőművészeti főiskolán. Rudnai tanácsára a Szőnyi osztályra kértem magam, tehát ott első mesterem Szőnyi volt. Később, másodéves koromtól Domanovszky, de az egész főiskolai működésem alatt kockológiának becézett tapasztalati látszattant meg anatómiát Barcsaytól tanultam. Nos, Barcsayval való találkozásom, azontúl, hogy mindannyian tiszteltük őt a nagy tudásáért, azokban az években készítette el a Művészeti Anatómia című könyvét minek egy részét növendékekkel rajzoltatta, oly módon ahogy azt a táblákon készültek tulajdonképpen a vizsgarajzok és azokból a javát válogatta hozzá. No tehát ezeken az órákon mindannyian nagyon sokat kaptunk Barcsaytól, akivel kiderült már az első héten főiskolás koromba, hogy közös volt a mesterünk, hiszen Barcsay Rudnainak tanítványa volt a vásárhelyi években. Vásárhelyen később Dömötör János irodájában találkoztam én Barcsay portréval, először azt hittem, hogy Rudnai, mert Rudnai legjobb korszakából való portrénak látszott s mikor megkérdeztem Dömötör Jánost, hogy szerezted ezt a remek Rudnai portrét, azt mondja, hogy nézd csak meg közelebbről, mert ez már másokat is behúzott a csőbe. Megyek közelebb, nézem a szignót, hát Barcsay. Persze ez nem volt különösebb csoda, hiszen nagyon sok növendékére hatott formailag is igen soká, bár ő nem szerette azt a fajta epigonizmust ami formailag a mestert követi. Visszatérve a főiskolára volt ott még egy érdekes nevű tantárgy a festők mintázása, ezen belül Kisfaludy Stróbl Zsigmondtól, valamint hát mindannyiunk által nagyra becsült, tisztelt és szeretett Ferenczy Béni bácsitól tanultunk mintázni. Hát a főiskolai években már éreztük egy erős, szorító hatását annak, hogy a hatalom valamilyen módon központosítani szeretné a leendő művészgeneráció képzését, nehogy kicsússzon a kezéből a holnap képzőművészete és egymás után ért bennünket az az inger, amikor az elvárásaikkal is feltraktáltak bennünket, mely elvárások közül a legsúlyosabb és legvaskosabb éppen az volt, hogy elvárták tőlünk, hogy valamilyen módon a proletár nemzetköziség gondolatát fejezzük ki. Férfiasan bevallom, hogy nekem ebben a szóösszetételben éppen a proletár szóval az égvilágon semmi bajom nincs, annál több a nemzetköziséggel, mert hát ugyan miféle nemzetköziség az, ami tagadja a nemzetit akkor pedig még szólni is bajos volt a nemzetiről. Nos, hát ettől az elvárástól sokónknak borsódzott a háta és ezek a viszolygások tehették, hogy lassan-lassan körénk összegyűlt egy kis baráti kör, a körénk szót, azt úgy értem, hogy amikor megszűntek a népi kollégiumok egy műtermes szobában éltünk többen, Vecsési Sanyi, Novák Lajos, Szócsik Jenő, Kótai Ernő meg jómagam és odajárt az a bizonyos szűk baráti kör hétvégeken. Közöttük ilyen: Bazsonyi Arany, Csohány Kálmán, akikkel hosszú esti beszélgetések során próbáltuk megálmodni a holnap magyar képzőművészetét. Nos, érdekes módon ennek a gárdának a zöme egy idő után Vásárhelyre tömörült és ez a tömörülés később engem is odavonzott közéjük, hiszen hát ha együtt egyszer megálmodtuk a holnap magyar képzőművészetét akkor próbáljuk meg együtt valóra váltani is ott ahova ők tömörültek, s ez a vásárhely nem volt egy olyan rossz ómen számomra se hiszen a Rudnai iskolában magától a mestertől nagyon sokat hallottunk az ő vásárhelyi korszakáról. Az ő révén ismertük Tornyai munkásságát, Endre Béláét, Pásztor Jánosét, úgyhogy a vásárhely mint úri góca a magyar képzőművészetnek volt akkor kialakulóban. Szabó Iván a nyári főiskolás táborokra lehordott olyan növendékeket, akiket ez a hang ugyancsak érdekelt. Alapította meg a magját annak a bizonyos vásárhelyiségnek, akik közé odatömörültek Németh Józsi, Fehér Csaba aki vásárhelyi is volt ugyan, tehát ő hazatelepült, aztán Szalai Feri, Magos Gyula, Novák Lajos, Vecsési Sándor, Bazsonyi Arany. Novák Lajos meg a Vecsésiék néhány évet töltöttek el ott, később már nem laktak vásárhelyen, de az őszi vásárhelyi tárlatokon folyamatosan részt vettek végig. Ez jelentette akkor számomra akkor az ígéret földjét. Beszéltem azokról a bizonyos elvárásokról, a mellé meg kell még említenem, hogy az a fiatal művészgeneráció bármennyire nyitott kívánt lenni a világ felé mindenféle új, meg új inger lett nyitott, ezt a nyitottságot gátolta például az, hogy a világra egyetlen egy ablakunk nyílt és az csak kelet felé nézhetett. Érdes módon most is nyílik egy ablakunk a világra, az meg csak nyugat felé néz, mer’ ugye egy jó ideje majd betojunk az erőlködéstől, hogy eljussunk Európába. De hát honnét is megyünk mi Európába? Ez az egyik kérdésem, a másik meg melyik Európába? Van egy egységes Európa? Hiszen nációkból áll és azoknak mindegyiknek megvan a sajátos színe. Amikor az új szlogengyártók azt várják tőlünk, hogy hanyatt-homlok menjünk Európába, akkor immáron a fene tudja, hányadszor kívánják azt, hogy mi mindig valakire hasonlítsunk. Ugye amikor Kelet felé nézett az ablakunk, mindannyian tudtuk, hogy kire kéne hasonlítanunk, most meg csak a Nyugatra hasonlítsunk? Szegény Nagy László jut eszembe, akivel éppen élete utolsó TV riportja készült, amikor a beszélgetőtársa megkérdezte tőle, hogy mit üzen a XXI. Század magyarjainak, ő azt mondta, hogy „csókolom őket, ha lesz még arcuk” . Már ő is attól féltette a magyarságot, hogy elveszíti az arcát, mert itt bizonyos erők mindig arra késztetnek bennünket, hogy valaki másra hasonlítsunk, míg végül elveszítjük a sajátos arcunkat. Pedig van sajátos arcunk, amit nyugodtan vállalhatunk, nem kérkedve, mell döngetve és magyarkodással, hanem egészen egyszerűen csak vállalva azt a fajta magyarságot, amink van, akármilyen az a magyarság, de vállalva mert az a miénk. Mit is nézhet az ember a megtagadott elvárások helyébe? Én csak arra voltam képes, hogy azt a tartást, amit gyerekkoromban az engem környező öregektől kaptam, próbáljam meg szinte hiányérzetként, mert az ifjúságom idejében az életünkből már ez a fajta embertípus hiányzott. Tehát hiányérzetként pótolva nyújtani az embereknek, mert biztos voltam benne, hogy nekik is hiányzik ez a fajta ember, ugyanis arról az emberről van szó, akinek tartást éppen az adott, hogy a szegénységében megtanulta azt, hogy csak egymás segítésével élhet. Ezeknek az embereknek nem csak tartásuk volt, hanem egy olyan munkaerkölcsük, amit csodálatosan szépen példázott egy olyan rokonom, aki a puszták népe világában Előszállás tájékán élt, s ahol gyerekkoromban sokat csámborogtam. A kapcsolata a bivalyával. Az a bivaly – azt mondtam, hogy a bivalyával-, holott nem az ő bivalya volt, hanem az uradalomé s az uraságnak fogalma se volt, hogy hány bivalya lehet, de kapcsolata a bivallyal a gondozójának volt, méghozzá érzelmi kapcsolata is, hiszen egymásért voltak és ő ezt pontosan tudta és a kettőjük kapcsolatát tulajdonképpen egy József Attila vers olyan csodálatosan kifejezi, amihez hasonlóképpen én hiába dadognék. Inkább a vers szóljon:
Ne légy szeles.Ez az időszak volt a kamaszkorból az ifjúkorba váltó szakasz , mely ifjúkor kezdete arra az időre esett, amikor sej a mi lobogónkat fényes szellők fújták. A népi kollégista mozgalomra gondolok, mert már az úgynevezett fényes szellős nemzedéknek a gondolatát a későbbiekben igyekeztek, hogy a ma divatos szóval éljek mások is kisajátítani mégis a népi kollégiumisták nemzedékét jelentette ez a dolog, hiszen éppen Jankovics Feribácsi aki egy csodálatosan szép csángó keserves dallamára írt egy verset, amiből a népi kollégisták indulója lett, sej a mi lobogónkat fényes szellők fújják. Tehát a fényes szellős nemzedékre gondolunk, akkor elsősorban népi kollégisták mozgalmára kell gondolnunk, mely mozgalom egy olyan kis csoportosulást hozott létre egy öntevékeny gárda született a révén, mely gárdát megtanította gondolkodni és ez a gárda már kritika nélkül semmit el nem fogadott. Valószínűleg ez lehetett az oka annak, hogy Rákosi veszélyesnek érezte ezt a generációt és úgy, ahogy volt maradéktalanul félreállította, hiszen mit is kezdjen egy olyan csoportosulással, amelyik nem veszi be maradéktalanul azt, amit ő diktálna. Nos, hát ez a csoportosulás egy olyan különös kis gárdává vált, mondhatom az új időknek egy olyan kovásza, derékhada lett, hogy szinte egy kis fajtáról beszélhetnék, mert ez a fajta tán még a szagáról is megismeri egymást ebbe az országba mindmáig. Nos, hát ennyit a népi kollégisták mozgalmáról, illetve egy részéről, mert eddig tulajdonképpen a középiskolás népi kollégista múltamhoz kötődött, amit mondtam, mely kollégista életem folytatódott a képzőművészeti főiskolán is, de még azt megelőzően Rudnai Gyula bajai szabadakadémiáján, aminek volt egy szakkollégiuma a Derkovits kollégium az egyik szakkollégium, mert egy másik is volt, amit Dési Hubernek hívtak, tehát két kollégiummal éltünk és ebben a kollégiumban próbálkoztak volna a hatalom irányításával egy olyan neveléssel, ami meghatározta volna a leendő művészgeneráció olyan képzését, ami majd szolgálja a hatalmat. Nos, hát ez ellen egy kicsit berzenkedve gyűlt össze egy kis baráti közösség, ilyen embereket említsek mint Vecsési Sándor, Szurcsik Jancsi, Csohány Kálmán, hogy csak egy néhányat mondjak a kicsit bővebb csoportosulásból akikkel megkíséreltük az időt megálmodni, a holnap magyar képzőművészetét. De erre had térjek vissza később újra, mert nem tudom átugrani a Rudnai iskolát, ami egy életre meghatározta a képzőművész pályámat, hiszen ahogy a tabula rázát emlegetik amelyre legmélyebbre mindig az első élmények íródnak. Érzem csodálatosnak és pótolhatatlannak éppen azt a tényt, hogy Rudnai Gyulával hozott össze a sorsom, mint első mesterrel akinek a szellemi hatása mindmáig kísér és nem is vagyok hajlandó lemondani erről a hatásról, hiszen tőle kaptam, kaptunk olyan indítást, hogy az addig bennünk már alakulóba lévő magyarságtudatot, megtanított bennünket olyképpen élni, hogy kamatoztatni tudjuk a képzőművészet számára, ugyanis az ő fogalmazásai szerint nem csak irodalomnak, zenének, de a képzőművészetnek is kell, hogy legyen és van anyanyelve. Szóljunk általa, ez volt az ő tanításának a lényege tulajdonképpen. Azóta, hogy ezt a tanítást kaptam, irányítást kaptam, egyebet sem teszek mint igyekszem ennek megfelelni. Tulajdonképpen fogalmazhatnék így is, hogy szándékos programommá vált az életemben. Aztán 48-ban felvételiztem a képzőművészeti főiskolán. Rudnai tanácsára a Szőnyi osztályra kértem magam, tehát ott első mesterem Szőnyi volt. Később, másodéves koromtól Domanovszky, de az egész főiskolai működésem alatt kockológiának becézett tapasztalati látszattant meg anatómiát Barcsaytól tanultam. Nos, Barcsayval való találkozásom, azontúl, hogy mindannyian tiszteltük őt a nagy tudásáért, azokban az években készítette el a Művészeti Anatómia című könyvét minek egy részét növendékekkel rajzoltatta, oly módon ahogy azt a táblákon készültek tulajdonképpen a vizsgarajzok és azokból a javát válogatta hozzá. No tehát ezeken az órákon mindannyian nagyon sokat kaptunk Barcsaytól, akivel kiderült már az első héten főiskolás koromba, hogy közös volt a mesterünk, hiszen Barcsay Rudnainak tanítványa volt a vásárhelyi években. Vásárhelyen később Dömötör János irodájában találkoztam én Barcsay portréval, először azt hittem, hogy Rudnai, mert Rudnai legjobb korszakából való portrénak látszott s mikor megkérdeztem Dömötör Jánost, hogy szerezted ezt a remek Rudnai portrét, azt mondja, hogy nézd csak meg közelebbről, mert ez már másokat is behúzott a csőbe. Megyek közelebb, nézem a szignót, hát Barcsay. Persze ez nem volt különösebb csoda, hiszen nagyon sok növendékére hatott formailag is igen soká, bár ő nem szerette azt a fajta epigonizmust ami formailag a mestert követi. Visszatérve a főiskolára volt ott még egy érdekes nevű tantárgy a festők mintázása, ezen belül Kisfaludy Stróbl Zsigmondtól, valamint hát mindannyiunk által nagyra becsült, tisztelt és szeretett Ferenczy Béni bácsitól tanultunk mintázni. Hát a főiskolai években már éreztük egy erős, szorító hatását annak, hogy a hatalom valamilyen módon központosítani szeretné a leendő művészgeneráció képzését, nehogy kicsússzon a kezéből a holnap képzőművészete és egymás után ért bennünket az az inger, amikor az elvárásaikkal is feltraktáltak bennünket, mely elvárások közül a legsúlyosabb és legvaskosabb éppen az volt, hogy elvárták tőlünk, hogy valamilyen módon a proletár nemzetköziség gondolatát fejezzük ki. Férfiasan bevallom, hogy nekem ebben a szóösszetételben éppen a proletár szóval az égvilágon semmi bajom nincs, annál több a nemzetköziséggel, mert hát ugyan miféle nemzetköziség az, ami tagadja a nemzetit akkor pedig még szólni is bajos volt a nemzetiről. Nos, hát ettől az elvárástól sokónknak borsódzott a háta és ezek a viszolygások tehették, hogy lassan-lassan körénk összegyűlt egy kis baráti kör, a körénk szót, azt úgy értem, hogy amikor megszűntek a népi kollégiumok egy műtermes szobában éltünk többen, Vecsési Sanyi, Novák Lajos, Szócsik Jenő, Kótai Ernő meg jómagam és odajárt az a bizonyos szűk baráti kör hétvégeken. Közöttük ilyen: Bazsonyi Arany, Csohány Kálmán, akikkel hosszú esti beszélgetések során próbáltuk megálmodni a holnap magyar képzőművészetét. Nos, érdekes módon ennek a gárdának a zöme egy idő után Vásárhelyre tömörült és ez a tömörülés később engem is odavonzott közéjük, hiszen hát ha együtt egyszer megálmodtuk a holnap magyar képzőművészetét akkor próbáljuk meg együtt valóra váltani is ott ahova ők tömörültek, s ez a vásárhely nem volt egy olyan rossz ómen számomra se hiszen a Rudnai iskolában magától a mestertől nagyon sokat hallottunk az ő vásárhelyi korszakáról. Az ő révén ismertük Tornyai munkásságát, Endre Béláét, Pásztor Jánosét, úgyhogy a vásárhely mint úri góca a magyar képzőművészetnek volt akkor kialakulóban. Szabó Iván a nyári főiskolás táborokra lehordott olyan növendékeket, akiket ez a hang ugyancsak érdekelt. Alapította meg a magját annak a bizonyos vásárhelyiségnek, akik közé odatömörültek Németh Józsi, Fehér Csaba aki vásárhelyi is volt ugyan, tehát ő hazatelepült, aztán Szalai Feri, Magos Gyula, Novák Lajos, Vecsési Sándor, Bazsonyi Arany. Novák Lajos meg a Vecsésiék néhány évet töltöttek el ott, később már nem laktak vásárhelyen, de az őszi vásárhelyi tárlatokon folyamatosan részt vettek végig. Ez jelentette akkor számomra akkor az ígéret földjét. Beszéltem azokról a bizonyos elvárásokról, a mellé meg kell még említenem, hogy az a fiatal művészgeneráció bármennyire nyitott kívánt lenni a világ felé mindenféle új, meg új inger lett nyitott, ezt a nyitottságot gátolta például az, hogy a világra egyetlen egy ablakunk nyílt és az csak kelet felé nézhetett. Érdes módon most is nyílik egy ablakunk a világra, az meg csak nyugat felé néz, mer’ ugye egy jó ideje majd betojunk az erőlködéstől, hogy eljussunk Európába. De hát honnét is megyünk mi Európába? Ez az egyik kérdésem, a másik meg melyik Európába? Van egy egységes Európa? Hiszen nációkból áll és azoknak mindegyiknek megvan a sajátos színe. Amikor az új szlogengyártók azt várják tőlünk, hogy hanyatt-homlok menjünk Európába, akkor immáron a fene tudja, hányadszor kívánják azt, hogy mi mindig valakire hasonlítsunk. Ugye amikor Kelet felé nézett az ablakunk, mindannyian tudtuk, hogy kire kéne hasonlítanunk, most meg csak a Nyugatra hasonlítsunk? Szegény Nagy László jut eszembe, akivel éppen élete utolsó TV riportja készült, amikor a beszélgetőtársa megkérdezte tőle, hogy mit üzen a XXI. Század magyarjainak, ő azt mondta, hogy „csókolom őket, ha lesz még arcuk” . Már ő is attól féltette a magyarságot, hogy elveszíti az arcát, mert itt bizonyos erők mindig arra késztetnek bennünket, hogy valaki másra hasonlítsunk, míg végül elveszítjük a sajátos arcunkat. Pedig van sajátos arcunk, amit nyugodtan vállalhatunk, nem kérkedve, mell döngetve és magyarkodással, hanem egészen egyszerűen csak vállalva azt a fajta magyarságot, amink van, akármilyen az a magyarság, de vállalva mert az a miénk. Mit is nézhet az ember a megtagadott elvárások helyébe? Én csak arra voltam képes, hogy azt a tartást, amit gyerekkoromban az engem környező öregektől kaptam, próbáljam meg szinte hiányérzetként, mert az ifjúságom idejében az életünkből már ez a fajta embertípus hiányzott. Tehát hiányérzetként pótolva nyújtani az embereknek, mert biztos voltam benne, hogy nekik is hiányzik ez a fajta ember, ugyanis arról az emberről van szó, akinek tartást éppen az adott, hogy a szegénységében megtanulta azt, hogy csak egymás segítésével élhet. Ezeknek az embereknek nem csak tartásuk volt, hanem egy olyan munkaerkölcsük, amit csodálatosan szépen példázott egy olyan rokonom, aki a puszták népe világában Előszállás tájékán élt, s ahol gyerekkoromban sokat csámborogtam. A kapcsolata a bivalyával. Az a bivaly – azt mondtam, hogy a bivalyával-, holott nem az ő bivalya volt, hanem az uradalomé s az uraságnak fogalma se volt, hogy hány bivalya lehet, de kapcsolata a bivallyal a gondozójának volt, méghozzá érzelmi kapcsolata is, hiszen egymásért voltak és ő ezt pontosan tudta és a kettőjük kapcsolatát tulajdonképpen egy József Attila vers olyan csodálatosan kifejezi, amihez hasonlóképpen én hiába dadognék. Inkább a vers szóljon:
Bár a munkádon más keres -
dolgozni csak pontosan, szépen,
ahogy a csillag megy az égen,
úgy érdemes.
Ezt az erkölcsöt, emberi magatartást élték a szüleim is. Történt, hogy amikor öregapám fia, az apám fölfejlődött mögé második kaszásnak és ezt egy-két éven át csinálták, úgy, hogy arra is vigyáztak, hogy a harmadik kaszás az valahol 5-6 méterre utánuk lehessen csak, mer a kettejüket közelíteni, .. na fiam gyün ám nyomjuk meg.. akkor megnyomták úgy, hogy megin lemaradt a harmadik kaszás. Ezt így csinálták egy néhány esztendőn keresztül és akkor egyszer öregapám megállt és aszonta apámnak: te fiam, te má vagy olyan erőbe, hogy engem akármelyik nap kikaszáhattá vóna, de, hogy ezt a csúfságot nem tetted meg az apádda, mátú te vagy az első kaszás.
Az Ő balladájukról szól az a vallomásom, hogy megkíséreltem számukra emléket állítani, hiszen a csóró piktor, hogy állítson emléket a szüleinek, mint a saját nyelvén, a festészet nyelvén. Ezek a szülők, akik egy kicsit büszkén bocsátják útjára s nyugtalan kölyküket, mely útról tudják, hogy azon akármilyen keservesen, de továbblépni lehet, a sorból kidőlni is lehet, de erről az útról visszafordulni nem lehet, s ezt ésszel bármennyire tudják az érzelmeikkel, titkon maguknak sem bevallva mégis visszavárják azt a kölyköt, aki már azért sem jöhet vissza, mert közbe szavassá vált. Olyan szarvassá, aki belecsömörlött az ember tökéletlen törvényeibe és így a művészet törvényeit éli és már a negyedik dimenziót az elérhetetlen csillagot ugatja. Afelé ácsingózik s bár tudja, hogy elérni soha nem fogja, mégis a dolga az, hogy megkísérelje megközelíteni.
Az Ő balladájukról szól az a vallomásom, hogy megkíséreltem számukra emléket állítani, hiszen a csóró piktor, hogy állítson emléket a szüleinek, mint a saját nyelvén, a festészet nyelvén. Ezek a szülők, akik egy kicsit büszkén bocsátják útjára s nyugtalan kölyküket, mely útról tudják, hogy azon akármilyen keservesen, de továbblépni lehet, a sorból kidőlni is lehet, de erről az útról visszafordulni nem lehet, s ezt ésszel bármennyire tudják az érzelmeikkel, titkon maguknak sem bevallva mégis visszavárják azt a kölyköt, aki már azért sem jöhet vissza, mert közbe szavassá vált. Olyan szarvassá, aki belecsömörlött az ember tökéletlen törvényeibe és így a művészet törvényeit éli és már a negyedik dimenziót az elérhetetlen csillagot ugatja. Afelé ácsingózik s bár tudja, hogy elérni soha nem fogja, mégis a dolga az, hogy megkísérelje megközelíteni.
Mözsi Szabó István nem tartozik a könnyű kezű mesterek körébe, ezen nem az ecsetforgatás mérendő, hanem a gond és gondolat ameddig megérik benne, hogy festőeszközért nyúl. Tolnai pásztor, földmunkás ősei ráhagyták a megfontoltságot, a kemény akaratot, a bölcs ítéletet és legfőbbképpen a munkát, amit csak igaz lelkiismerettel tudott végezni mióta a maga lábán él.
Életszakaszainak egy-egy fordulatát, ha mérlegelem új és új próbákat találok új otthonteremtéssel együtt, bár sohasem tarozott a vándorolgató emberek körébe.
A kis bogyiszlói iskolából először a Duna árja űzte el a rőzsebajszi tanító bácsit 1956 márciusában. Akkor vált hajléktalanná, semmitlenné a kezdet elején, de az árvíz nem könyörületes. Az is igaz, akkor már hajszolták, meggyőződéséért újdonsült megyei urak és kiskirályok, akik az ítéletet másokról csak annak alapján formálták beállt-e a hajbókolók seregébe vagy nem. Ő kívül rekesztett maradt az élet eddig nagyobb felén, mert meggyőződését soha, senki kedvéért nem áldozta fel.
Fótról, a gyermekvárosból, ahol az árvák gondját, holnapját tekintette magára bízottnak ismét az elemek indították vándorútra. Ez alkalomból a tűzvész zaklatta új vállalkozásba olyan lelki megpróbáltatással, amikor föltette önmagának a kérdést: szabad-e, érdemes-e folytatni? Döntött, a sok száz esztendős próbák igaztalannak tűnő igaza, azért mert egyszer fagy másszor jég s ne adja a sors ellenség prédája el a földek termését, te mélyíts új barázdát, vess és reménykedj, mert számodra úgy rendeltetett. Öreg parasztok soha meg nem fakuló igazsága fénylik elő a meggyőződésből.
Mözsi Szabó István is ebben találta gyötrelmeinek feloldódását. Arany János jutott eszébe:
”…ha bénán, ha csonkán, ha senkinek írjad…” azt is felidézte önmagának főiskolás korában kollégiumból utcára téve a fényes szellők fúvásával érkezett diáktársak körében, hogyan szerezzenek egy befogadó zugot. Ők, akiknek látnok kellett avatatlanok vezetik, igazgatják, ítélik a semmiből jötteket és helyet azoknak szorítanak, akiket amúgy is dédelget a nagyvárosban letagadott jómódban az új úri család csak azért, hogy elfogja azok elől a lehetőséget, akik számára nem volt más, csak a kollégium.
Éjszakánként vasat fűrészelt éh fillérekért, hogy másnap Szőnyi Istvánt, Cs. Szabó Lászlót Egri Józsefet csodálhassa, mert az ő lehetőségét magas árral fizettette az újvilág.
Újrakezdés és vállalkozás, ez a két életforma váltották, szomorú, de sűrűn egymást a festőművész életében. A vállalkozások indítója valahányszor az újrakezdés keserű időszakai voltak s ezt már a főiskola rátestálta növendékére, amikor az egyetlen kapaszkodót, a népi kollégium, melegét, otthonát, közösségét kihúzták az éppen rászorulók alól.
Van földjük, nem vallotta be, hogy otthon templomba jár, az apja a jegyzőnél volt kisegítő, nevetséges vádak alapján osztották az igazságot, a szülőket megtagadó, éppen osztályharcot vívó gazdag arany ifjak, akik, hogy elfoglalják a rajzasztalt, elfeküdjék a matracot a falusi, vagy gyári munka mellől érkezettek elől, (kiakolból..? ) borították a tehetségeket sorra-rendre s legfelsőbb jóváhagyást a mindig odahelyezett Révai megbízottak adták meg hűséges alattvalóik elismeréseként.
Szabó vecsési kántor szóba se kerülhetett, hogy az ő javukra is moccanhat a mérleg, amely az igazságot mérte volna. Keserűbb mérget aligha kínált elébe az élet, mint amikor befejezetlenül, megunva a diák nyomortanyák száműzötteinek otthonát, az éjjel vasfűrészeléssel szerzett darab kenyér, 2,80-as főtt kolbász egyetlen meleg táplálékát, visszafordul.
Mert lesznek, akik megfutamodnak, harsogták a húsosfazék dédelgetettjei,miközben a Szabó Pisták morzsolták a könnyet és hajnali derengésben vettek búcsút a könyörtelenné változtatott almamátertől amely egykor az álmok-álmát ígérte.
Férfikor hajnalán volt, erőből telt még s a megaláztatást el lehetett temetni mélyre. Ha az ember a megaláztatásaival aljazhatná a koporsója ágyát s úgy pihenne meg, hogy amit elföldelnek abból más nem részel, talán ott lent nyugodalmasan pihenne a trombitaszóig.
A 70-esek nemzedéke feljegyezheté magának Mözsi Szabó István mondását, hiszen ennyit alázott, meghurcolt, ki- és megtagadott, megszomorított, ám néha ködbe emelt csapat nem vergődött a történelem során, mint a közelmúltú Magyarországon az emlegetett nemzedék.
A II. világháború még bekívánta seregük javát, gond, fogság megtizedelte soraikat, a nagy váltás sorompóba állította őket s ők az új értelmiség eszmeformálói aztán megérték az elítéltetést, a büntetéseket, de talán a legszomorúbb volt, hogy e kor szembe tudta fordítani egymással különösen a gyöngébbeket. A nemzeti forradalom élre állította a megmaradtakat, akikből válogatni lehetett bitók és börtönök megtöltésére. Mözsi Szabó István hűséges sorshordozó volt, semmiből ki nem maradt, csupán, hogy az életet sikerült átmentenie, de mindig újrakezdésbe kényszerítve s talán éppen ez eredményezte, hogy mindig megtalálja arcát mondanivalóinak. Idestova eltelt egy emberöltő, amikor először csodálkoztam rá alkotásaira és hallgathattuk Szabó Pál író társaságában a megnyitón Féja Géza író megmérő gondolatait. Ő arról elmélkedett, hogy a festőművész mennyire szereti a tájat, témát, embert akiket és amelyeket megfestett. Árad képeiről a ragaszkodás az együvé tartozás bizonysága a közös múlt az egy gyökér az azonos sors, de legfőképpen az összetartozás feladata a néppel mely ily módon ötvöződik nemzetté és a vászonra vetített műveken át változik egyetemesen magyar és emberi értékké.
Megszólal a bejegyzés: Szabó Pistának, sárköz piktorának népünk hűséges fiának múlhatatlan szeretettel és barátsággal, Féja Géza Decs 1963. május 11.
Ez is régen volt, az írás fakulhat, a bizonyság attól erősödik.
Volt egyszer, nem is olyan régen Baján messze a fővárosi nyüzsgéstől egy nagy művész: Rudnai Gyula ő köré tudatosan és ösztönösen odagyülekeztek a másképpen megszólalni kívánó fiatalok. A kimondott név nem csak az alkotásokat sorakoztatja a művészetszeretők számára, hanem mint régen az ősidőkben, a görögök szabad demokráciájában ott fénylik a történelemből az iskola a közösségteremtő, egyéniségeket formáló szabadiskola, mely egykor a világ művészetét határozta, de mára megmaradt közösségalkotó példának. És ma egy emlékkiállítás egybegyűjti a tanítványokat, a követőket, a művészetszeretőket és az egykori Rudnai növendékek megritkult, vagy megszínesedett hajjal, barázdált homlokkal és megtelt lélekkel, némi félelemmel, de igaz tisztelettel helyezik munkájukat a mester már csak szellemi jelenvalósága elé.
És az indító gondolatok László Gyula majd Nemeskürty István megfogalmazásában azt erősítik: tanulni a legnagyobbaktól érdemes.
Csodálatos emlékeim vannak Rudnairól, de a legnagyobb emlékem Ő maga. Tehát nem a mondásai, nem a piktúrája, hanem a jelenség maga. Elfelejthetetlen volt, az a nemesség, az az emberi méltóság az a szeretet a magyar nép iránt, ami benne volt azt nem tudom, nem is akarom felejteni, nemhogy felejteni, egyszerűen bennem élnek, bennem van, ki se tudom tépni magamból. Ilyen mestert nem tudom, hogy máshol talál-e felnövekvő fiatal, hát így volt! Úgyhogy beszélni róla nagyon nehéz, beszélnek a képei, beszélnek a tanítványai, beszélnek a tanítványainak a képei, bár nem mindig Rudnai szellemében, de mindegy, ő indította el az útjukra, azt az örökséget viszik magukkal, előbb-utóbb csak eluralkodik a művelő termés!!
Nemrégiben, nem is tudom már, hogy hol? Talán Rudnai-társaságban, a bevezetőben elmondtam egyik mondatát a mesternek, hogy „…a kép akkor van készen, amikor beáll a csend”. Tehát az az izgalom, ami kép festésére késztette a festőt, ami felgyűlt benne, amit nem lehet másképpen levezetni csak az ecsettel és színekkel, ha abban beáll a csend. Ezek szerint minden kép, önarckép függetlenül attól mit ábrázol. A tájképek, arcképek kompozíciói, ha benne van az az izgalom, ami alkotása, -alkotni csak a jóisten tud- ami festésre késztette a festőt az beleszorult, bele préselődik a képbe. Az alkotja a kép magját.
Hát ilyen nagy mester volt ő.
Kedves Rudnai hívek és tanítványok, az 1985-ben megjelent, reprezentatívnak szánt hatalmas kétkötetes Magyar Művészet Történet - ben ezt olvastam: művészete -Rudnai művészete- napjainkra egyre inkább kuriózummá válik, egyre inkább csak, mint a két világháború közti torz világ rekvizituma él tovább. Ez a szöveg annyira elkeserített és meglepett, hogy tovább lapozgattam visszafelé az időben és be kell vallanom, hogy még Zsankó István is azt írta 35-ben, hogy nemzeti felfogások idejét múltak, korszerűtlen alkotó egyre lejjebb csúszik és a 90-es években megjelent a Magyarországi Művészet Története kötetben egyetlen képe……?
Ezt most nem csak szemrehányásként olvastam fel, hanem azért is, mer meghökkentő, hogy az igazi baj úgy látszik Rudnai körül abba van, hogy hittel vallotta, hogy a nemzeti jelleg jelenléte elhagyhatatlan a magyar festészetből, mert különben lehet, hogy festészet, de nem magyar. Az itt kiállítók és az itt jelenlevők, tehát mindezt az ódiumot, amit Rudnairól összeirkáltak, vállalva jelentek itt meg képek. Ez két okból rendkívül nagy dolog. Tudunk ugyan a művészet történetéből iskolákat, mesterek és tanítványok többé-kevésbé laza együttesét, de azt, hogy a mestert halála után ennyivel, szakadatlan becsmérlések közepette tudatosan vállalják, azok, akik vállalják tanítványi mivoltukat az önmagában emberileg nagy dolog. Sajnos ma a hosszú idő óta ismét szabad választások után két évvel úgy látszik magyarnak lenni még mindig kuriózum. Ami azért érdekes mert ezek szerint mi magyarok is ki vagyunk rekesztve. A nemzeti szellemű piktúra üldözés tárgya, úgyhogy maradjunk abban, hogy hallgassuk meg és fogadjuk meg tanácsát: mindig belülről kifelé kell festeni.
Hűséges volt mesteréhez abban is, hogy a természet adja a témát ezért fest a naptámadástól hajnali Duna parton, aztán megtalálta a családot, az öregeket akikből felépítette az ősöket. Innen a Tisza mellé vitte témakeresése és a Mártélyi parton vívódott a naplementékkel és ámuldozott a rideg élet tanyás parasztjain, akiket kívülről az idő cserzett mély barnára, feketére, belül meg a megaláztatások tették őket törhetetlenné.
Jó iskola volt, történelmi, a sok kemény megpróbáltatás láttán keresni kezdte a lírát, a szépséget, mert először dalok formáltak feledhetetlenné. Ez a vágy ragadta Erdélybe, Gyimesbe s itt talált rá templomaira meg a szövőasszonyokra. Az első visszatérés azt példázta számára a természetben élő ember mindent onnan vesz, onnan szerez, ahol keze ügyébe esik. Amikor otthonában először csodálkozhattunk rá azokra a szőnyegképekre melyeknek ihletét ismét csak Erdélyből hozta haza azon kellett eltűnődni, hogyan lehet, hogyan képes mindössze öt színnel olyan gazdagságban elénk varázsolni dédanyáink és szépanyáink mesterségét, ahogyan ezt ő elleste és megtanulta. Vallomásából kitetszik, hogy amióta megismerte a szövés szépségének örömét valami belül kezdte égetni, hogy újat, örömszerző újat kell adni az embereknek, mert a belső igény így fogalmazódik kiben-kiben legyen körülöttünk tartalmasabb színesebb és szebb az élet, az ősidők óta való élet. Ha valaki rádöbben, hogy ezt is szolgálhatja az a teljes életével, a nagybetűvel irható embert teszi egésszé.
Öt szín, ahogy Mözsi Szabó István fogalmaz, ez a színek pentaton skálája melyet ő Erdélyben talált meg. Azok az asszonyok hívták rá fel a figyelmemet, akiknek munkáját sokan kevésre nézték, pedig ennek egyszerűsége, gazdagsága, tökéletessége több mint a talmi bolti, s a hajszálgyökereket velük, náluk találta meg.
Abban az időben ő hallgatta a szépszavú emberek hétköznapokról szóló vallomásait, bogozgatta a székely szőttesek a székely festékesek születésének titkait és ismerkedett azokkal az ősi szövést-fonást megjelenítő eszközökkel, melyekkel addig csak könyvekben találkozott ám akkor fogalmazódott meg benne, hogy asszonyok, lányok idejének gazdagítására szövő szakkörben tanítja a mesterségbeli fogásokra. Maga köré gyűjti Tolna megyéből a legügyesebb kezű asszonyokat, hogy együtt adják át e tudományt az érdeklődőknek. Életútja során azt a küldetését járta, amelyen legendák néptanítói lépkedtek előtte s azt az eltökélt, maga számára kimért igazságot kívánta bizonyítani tanulni igazán a néptől kell és lehet.
Székely asszonyoktól kérdezte meg miből oldják azokat az ősi festékeket mellyel a gyapjú szálait megszínesítik s akkor csodálkozott igazán amikor kiderült, hogy füvek, fák, virágok főzetéből készülnek a színek, tehát maga a természet adja vissza az ember számára. A festőművész, aki addig ilyen színeket még nem kevert tégelyeiben rádöbbent, hogy az egyszerűség egyben a tökéletesség iskolája, s amikor a színeket megtalálta akkor már belül tudta, hordozta magában, hogy képes lesz megörökíteni a templomokat is. Ám ha az életutat is együtt nézzük a művekkel érdemes visszatekinteni a kezdet-kezdetére, amikor az öregek az elődök arcának megformálásához csaknem megtalálta háttérként azokat a kék színeket melyek a templomok és tornyok fölé borulnak. Amikor lakodalmasait, vagy disznótorozókat, vagy faluja népét, szomszédjait mintázta már találkozunk azokkal a zöldekkel, barnákkal, amelyek a vigyázó tornyok megörökítéséhez már megvoltak. S amikor Tisza parti, a Mártély tanyák öregeit elsősorban a tanyafalakat festette elénk villant a fehérnek a csodálatos színtelen színe, mely a maga helyén mindig, mindenkor világít.
Vigyázó tornyok, mikor ezt írtam tiszta volt az ég idéztem magamban a szomorú verssort Vörösmarty nehéz gondokkal terhelt költeményéből, amikor rácsodálkoztam Mözsi Szabó István vigyázó tornyaira a lenyűgözött festmény lakktükrök takarásából megelevenedett a táj, az országrész, a parányi külön földrész melyet jókedvében teremtett az Isten, Erdély. A Kalotaszegi templom előtt gyökereztem egyszerre hallottam a Körösök kövének, az örök vízárnak zenébe alig fogható beszédét a székelyföldi tornyok, haranglábak mellett álló fák homálya fogott a megrendülés mozdulatlanságába. Azt éreztem mögöttem ott állnak tömött sorokban az atyafiak, akik e kettős, az iker alkotás varázsát együtt nézik és látják, az első, amit eleik formáltak a másik, amit a művész színekben, szinte szóról-szóra bírt s egyszerre az övék. Amikor hozzákezdett a templomok megörökítéséhez, akkor valami történelmi parancs szólalt számára. Ne múljanak el nyomtalanul, nem törölhetik le e földrész térképéről azokat a műveket és alkotásokat, melyet kétkezi emberek raktak 8-9 századdal ezelőtt az emberek megörvendeztetésére, tiszta alázattal istennek.
Mözsi Szabó István a kék, a vörös, a barna, a zöld és a fehér színeiből építette föl Erdély templomait. Megközelítve ilyesmit fogalmaztam színeiről, hogy nála a barna bizonysága annak, hogy egyek vagyunk a természettel, a földdel, amelyből vétettünk. A zöld és változatai az évszakok derűjét és homályát, az ember vigaszát nyújtják, a vörös harmonikus árnyalataiban azt érzem, hogy élünk és élni akarunk. A kékek hidegsége az a valóság mely olykor félelmet hordozó vesz körbe bennünket, végül a fehér világító foltjai a lélek erejét hirdetik, többek között, hogy az ember alkotása és nem pusztítás a célja.
Tegnap a Gyimesben jártam s ott a búval találkoztam hányszor hallgatta szermászó hágóján. A Kárpátok két vonulata közé, az apró gyimesi falvak népéhez érkezve a csodálatos dalt, amelyben benne rejtőzik a történelem. Végigélte a halott siratást együtt búsongott a temetőkkel és hivatalos volt lakodalmi vígságokra, hogy együtt örvendezzen az ott élőkkel.
Szívta, itta magába a hiteles forrásokból fakadó elegyíthetetlen tiszta dallamokat a zenék pentatonját s belül találkozott magában színek és hangok világa, hogy egyszer megértvén a látás és megelevenedvén a hallás vászonra, falatok tükrére kerüljenek isten házai. A Kalota és a Körösök völgyétől a csíki, gyergyói havasok lábáig terülő térben találhatók e gyönyörű épületek. Nem felekezethez tartozás szerinti válogatás, inkább szépségforma hagyomány, az Isten tiszteletének szerény, olykor szegényes megőrzői. Volt idő, amikor e hazában a templomok valóban védőbástyák is voltak a sokat zaklatott nép megtartására. Legendák, mesék, írott feljegyzések bizonyítják, hogy a templom a szó teljes értelmében azt jelentette: oltalom. A legenda a többi között úgy őrzi a hiedelmet a ?Bánffy? család egyik birtokának templomáról, hogy amikor török martalócok vették körbe a védelmül választott templomot, asszonyok, lányok, gyermekek menedékét maga az Úristen szólt közbe és amikor fölakarták gyújtani a templomot égi villám sújtotta agyon a rablóvezért s ennek láttán a többiek is elmenekültek. Terbék templomai a mongoljárás a törökkor, vagy a labanc hadak megjelenéséig mindenütt magukban őrzik a történelmi feljegyzéseket, mert ezen a földön az épületekbe írták be neveiket a falat rakók és tornyot állító építők. Olykor esősség volt a templom, máshelyen, - miként Mözsi Szabó István festményei megörökítik - a templomdomb mellett találjuk a temetőt emlékezetőrzőnek, hogy ott pihennek az ősök akik építették. Dicsérték az Istent, ha kellett védték a faluhely egyetlen messze látszó kicsiny erősségét. Az élettelennek ítélt tárgyak elevenednek meg a festőművész munkája és látása nyomán s annak bizonyságát érezzük, hogy az érték nem veszhet el, mert nem lehet semmiféle esztelen hatalom kénye-kedvéért áldozata. Ezt sugallják a templomok, amelyek azóta, hogy a festőművész ott járt megteltek emberekkel, megújul akaratú emberekkel és öregekkel, akik tudatosan őrizték az eddig is rájuk bízott kincset. A köveket, a fákat a belőlük rótt épületeket, a földet és a nyelvet, amely megtartotta az épületeket szűk ezer esztendőn át. Dámos döccen a szó vízhangos a kifejezés kevés a szépség meghatározás első a döbbenet a lenyűgözötten való begyökerezés, mert mintha valami különös elragadtatás fogná körbe az embert a templomok láttán. Először a harangokat hallom kondulni azután az énekeket, kórusokat megzendülni. Mindenki a maga nyelvén és mégis töretlenül és meg nem zavarhatóan zúgja „tebenned bíztunk elejétől fogva”. Nincs idegen hang, nem érvényesül disszonáns szólam ebben, ezekben a házakban most ezer esztendő után sem. A nép énekel s most, hogy a templomaik is színekben világítanak valami megmondhatatlan hit tágul bizodalomra egyszer a békesség völgyének Erdély. A vigyázó tornyok nagy útra indultak falusi iskolák kisiskolásai közé, akik térképen kell, először keressék Bánfihunyadot, Jelentét, Máramarost, hogy megismerhessék először a földrajzban holnap a valóságban a maga helyén az ezredév őrt állókat mert az alkotás akkor érték ha nevel, hat, tanít. Először igazságra, másodszor új ismeretekre végül szeretetre. A tornyok üzennek: vigyázzatok holnapjaitokra, múló történelmünk hétköznapjaira, hogy megmaradhassunk a jövendőnek, az Úrnak 2000-ik esztendejéhez közeledünk.
Mindig voltak életében őszinte barátok, akik nem szavakkal, de kimondatlan hittel várták és örvendeztek az új mondanivalónak. A maguk világában tudósai, kutatói a népélet változásoknak, akik művészt és művet beleillesztettek a hiteles népi világba ahonnan kinőttek.
Halgassék az értő jó barát Andrásfalvy Bertalan mérlegeléséből néhány gondolat, mely gazdagítja a pályát melyben a művészt méltatja.
Úgy gondolom, hogy nincs céltalan és hiábavaló dolog, minden ember egy feladattal születik, tán nem is eggyel, sokkal, de vannak közte olyanok, amelyek meghatározzák az egész életútját, életpályáját. Számomra úgy tűnik a nagy kérdés, ami foglalkoztatott és amire az életemet tettem az mi a magyar, mit jelent az hogy magyarság? Ezért lettem néprajzkutató és tulajdonképpen ez hozott össze azokkal, akiket valamilyen módon ugyanez izgatott. Hogy beleszületett egy nemzetbe és egész életében rácsodálkozott mindarra, amit ez a nemzet jelent, nép jelent a világban. Nem csak szavakkal lehet ezt keresni, nem csak tudományos könyvekkel, vagy zenei és irodalmi munkákkal, mint íróink és zeneszerzőink tették, hanem képekkel is lehet keresni. Ebben a művészet egyik formája a kutatásnak. A kutató ember az egyben művészember is és fordítva. Ezt találtam meg Szabó Pistában is, ezt a keresést és úgy csodálkoztam rá talán egyik legkifejezőbb képére, erre a tanyára, amelyik szinte teljesen háttér nélkül ott a holdvilágban világít és benne szomorúság, reménység, keménység. Ezt a képet látni kell, erről nehéz beszélni. Ebben sokkal több van, mint egy holdvilágos éjszaka megvilágította tanya, sötétség. Ebben nagyon sok minden benne van, kimondhatatlanul sok.
A néprajz gyűjtése a világ legnehezebb foglakozása. Az ember bekopog egy ismeretlen házhoz és olyan kérdéseket tesz fel kéretlen, hívatlan amilyen kérdésekről nemigen szoktak az emberek beszélni. Hisz ebben az 50-es években éppen csak nehéz volt bekopogtatni egy házhoz és azt kérdezni, hogy milyen táncokat táncolnak, és mit énekelnek amikor éppen éneklésre, táncra nemigen volt kedve az embereknek, de azért mi csináltuk és az nagy segítség volt, ha valakit ismertünk a faluból és nagyon sok ajtó megnyílt, ha Szabó Pistát emlegettem és Szabó Pistánál pedig mindig meg tudtam nyugodni. Egyedül éltem akkor Szekszárdon. Valahogyan majdnem családias melegséggel fogadtak mindig. Ez kötött össze, újra ismétlem.
Szabó Pistával azt gondolom, hogy szavakban nehezen kifejezhetően mi ugyanazt az utat akartuk járni és ezzel a talánnyal, megfejthetetlen talánnyal birkózik mind a mai napig: mi a magyarság?
Aztán évek teltek el, a barátság nem sok alkalmunkra jutott, de azért úgy érzem, hogy az a barátság, amely nem örökre szól az nem is barátság.
Azt hiszem a művészetnek is ugyanaz a lényege, a festőművészetnek is, minden művészetnek, hogy valamit kimondani, másképpen nem lehet megfogalmazni és kimondani. Hát ez kötött engem össze Szabó Istvánnal. Egy titokzatos hasonló keresése annak, amiért talán megszülettünk.
A művészetnek van egy személyes és van egy társadalmi feladata a személyes az, hogy a művészetre mindenkinek szüksége van. A művészet az nyelv, amivel kifejezzük nem a gondolatainkat, hanem azokat az indulatokat és érzéseket amiket gondolatilag kifejezni nem lehet s erre szükség van, mer aki nem tudja kifejezni, kezelni gondolatait az zavaros. Aki az érzelmeit nem tudja kifejezni és kezelni az pedig vagy érzelem nélkülivé válik, mert a beszéden ez a gondolkodásunk is fejlődik a művészetekkel, ez a titokzatos érzelmi nyelv gazdagodik, és aki nem tudja kimondani a gondolatait az épp olyan nyomorékká válik, mint aki nem tudja kimondani és kifejezni, vagy megtalálni érzéseinek és indulatainak kifejezését. Ez hozzá tartozik az egyén békéjéhez és az egyén békéjén keresztül a társadalom békéjéhez. A művészek olyanokat mondanak ki, amit mindenki ki szeretne mondani, de nem tud, de ki kell mondani, mer ha nem mondjuk ki akkor kimondatlan dolog, belső méreg szétzilálja a társadalmat. Meggyőződésem, hogy azok a társadalmak, történelmi események melyben az esztelen gyűlölet, hatalmaskodás, a brutalitás válik megszokottá és szinte életcéllá ezek úgy jönnek létre, hogy elvesztették a nyelvüket, elvesztették indulataik és érzelmük kifejezésének a lehetőségét, elvesztették érzelmi kultúrájukat. Az érzelmi kultúra nélküli nép hatalomban, brutalitásban, mások fölött való basáskodásban, szadizmusban keres kielégülést. A szükség váltja meg a világot, ezt így kell érteni. A művészet nyelve, a művészet gyakorlása a művészet az, amelyik megment minket az alvilág rémeitől, Orfeusz is muzsikál, hogy legyőzze az indulatoknak a bestiáit. Ha nincs művészet, akkor ki vagyunk szolgáltatva az ember bestialitásának, saját magunknak és másoknak, a bestialitásának. Ezért én úgy érzem, hogy a művészeti nevelésnek is talán fontos feladata van, ha nem fontosabb, mer jellemet is nevel és társadalmi békére nevel. Nem is nevel, lehetővé teszi a társadalmi békét.
A Jugoszláviai események is azt mutatják ott nem a bosnyák kultúra harcolt a szerb kultúra, vagy a horvát kultúra ellen, hanem a horvát a bosnyák és a szerb kultúrálatlanság keresett kielégülést a brutalitásban. A másik ellen fordítja mindazt a békétlenséget és indulatot, amit nem tud legyőzni a művészet erejével. A művészet a szép, ami egy darabkája annak, ami földöntúli, ami isteni, annak kell megváltani a világot.
Fél évszázad már mögöttük, terhét, örömét feleségével együtt hordozta. Volt, amit magadott az élet, de hiába óhajtott ajándékaival adós maradt. A körösztgyerekek nem népesíthetik az otthont, maradtak hát a másbeli befogadottak. Mondják is tréfából a barátok Szabóékhoz elmennék akár kutyának, akár macskának.
Szépen fogalmazódik az alkotóról a találó maghatározás nagy életlázban él, aki a művészettel kötött szövetséget. Egyvégtében keresni kell témát, kifejezést, formát, hogy a kimondanivaló harmóniában találkozzék, és mindenkinek magának kell kitaposnia saját ösvényét. Mindegy kik és mennyien élnek, állnak körülötte a megszületés beteljesülését ki-ki maga hordozza. Egyedül keresi az óhajtott megnyugvást, mint vándor a szállást amikor a megfáradás üzen. Arról-felől pedig alkotó sűrűn kap figyelmeztetéseket. De jó hogy akkor az ének siet segíteni mely édes testvére a fények súgta ecsettel kifejezhető -
Életszakaszainak egy-egy fordulatát, ha mérlegelem új és új próbákat találok új otthonteremtéssel együtt, bár sohasem tarozott a vándorolgató emberek körébe.
A kis bogyiszlói iskolából először a Duna árja űzte el a rőzsebajszi tanító bácsit 1956 márciusában. Akkor vált hajléktalanná, semmitlenné a kezdet elején, de az árvíz nem könyörületes. Az is igaz, akkor már hajszolták, meggyőződéséért újdonsült megyei urak és kiskirályok, akik az ítéletet másokról csak annak alapján formálták beállt-e a hajbókolók seregébe vagy nem. Ő kívül rekesztett maradt az élet eddig nagyobb felén, mert meggyőződését soha, senki kedvéért nem áldozta fel.
Fótról, a gyermekvárosból, ahol az árvák gondját, holnapját tekintette magára bízottnak ismét az elemek indították vándorútra. Ez alkalomból a tűzvész zaklatta új vállalkozásba olyan lelki megpróbáltatással, amikor föltette önmagának a kérdést: szabad-e, érdemes-e folytatni? Döntött, a sok száz esztendős próbák igaztalannak tűnő igaza, azért mert egyszer fagy másszor jég s ne adja a sors ellenség prédája el a földek termését, te mélyíts új barázdát, vess és reménykedj, mert számodra úgy rendeltetett. Öreg parasztok soha meg nem fakuló igazsága fénylik elő a meggyőződésből.
Mözsi Szabó István is ebben találta gyötrelmeinek feloldódását. Arany János jutott eszébe:
”…ha bénán, ha csonkán, ha senkinek írjad…” azt is felidézte önmagának főiskolás korában kollégiumból utcára téve a fényes szellők fúvásával érkezett diáktársak körében, hogyan szerezzenek egy befogadó zugot. Ők, akiknek látnok kellett avatatlanok vezetik, igazgatják, ítélik a semmiből jötteket és helyet azoknak szorítanak, akiket amúgy is dédelget a nagyvárosban letagadott jómódban az új úri család csak azért, hogy elfogja azok elől a lehetőséget, akik számára nem volt más, csak a kollégium.
Éjszakánként vasat fűrészelt éh fillérekért, hogy másnap Szőnyi Istvánt, Cs. Szabó Lászlót Egri Józsefet csodálhassa, mert az ő lehetőségét magas árral fizettette az újvilág.
Újrakezdés és vállalkozás, ez a két életforma váltották, szomorú, de sűrűn egymást a festőművész életében. A vállalkozások indítója valahányszor az újrakezdés keserű időszakai voltak s ezt már a főiskola rátestálta növendékére, amikor az egyetlen kapaszkodót, a népi kollégium, melegét, otthonát, közösségét kihúzták az éppen rászorulók alól.
Van földjük, nem vallotta be, hogy otthon templomba jár, az apja a jegyzőnél volt kisegítő, nevetséges vádak alapján osztották az igazságot, a szülőket megtagadó, éppen osztályharcot vívó gazdag arany ifjak, akik, hogy elfoglalják a rajzasztalt, elfeküdjék a matracot a falusi, vagy gyári munka mellől érkezettek elől, (kiakolból..? ) borították a tehetségeket sorra-rendre s legfelsőbb jóváhagyást a mindig odahelyezett Révai megbízottak adták meg hűséges alattvalóik elismeréseként.
Szabó vecsési kántor szóba se kerülhetett, hogy az ő javukra is moccanhat a mérleg, amely az igazságot mérte volna. Keserűbb mérget aligha kínált elébe az élet, mint amikor befejezetlenül, megunva a diák nyomortanyák száműzötteinek otthonát, az éjjel vasfűrészeléssel szerzett darab kenyér, 2,80-as főtt kolbász egyetlen meleg táplálékát, visszafordul.
Mert lesznek, akik megfutamodnak, harsogták a húsosfazék dédelgetettjei,miközben a Szabó Pisták morzsolták a könnyet és hajnali derengésben vettek búcsút a könyörtelenné változtatott almamátertől amely egykor az álmok-álmát ígérte.
Férfikor hajnalán volt, erőből telt még s a megaláztatást el lehetett temetni mélyre. Ha az ember a megaláztatásaival aljazhatná a koporsója ágyát s úgy pihenne meg, hogy amit elföldelnek abból más nem részel, talán ott lent nyugodalmasan pihenne a trombitaszóig.
A 70-esek nemzedéke feljegyezheté magának Mözsi Szabó István mondását, hiszen ennyit alázott, meghurcolt, ki- és megtagadott, megszomorított, ám néha ködbe emelt csapat nem vergődött a történelem során, mint a közelmúltú Magyarországon az emlegetett nemzedék.
A II. világháború még bekívánta seregük javát, gond, fogság megtizedelte soraikat, a nagy váltás sorompóba állította őket s ők az új értelmiség eszmeformálói aztán megérték az elítéltetést, a büntetéseket, de talán a legszomorúbb volt, hogy e kor szembe tudta fordítani egymással különösen a gyöngébbeket. A nemzeti forradalom élre állította a megmaradtakat, akikből válogatni lehetett bitók és börtönök megtöltésére. Mözsi Szabó István hűséges sorshordozó volt, semmiből ki nem maradt, csupán, hogy az életet sikerült átmentenie, de mindig újrakezdésbe kényszerítve s talán éppen ez eredményezte, hogy mindig megtalálja arcát mondanivalóinak. Idestova eltelt egy emberöltő, amikor először csodálkoztam rá alkotásaira és hallgathattuk Szabó Pál író társaságában a megnyitón Féja Géza író megmérő gondolatait. Ő arról elmélkedett, hogy a festőművész mennyire szereti a tájat, témát, embert akiket és amelyeket megfestett. Árad képeiről a ragaszkodás az együvé tartozás bizonysága a közös múlt az egy gyökér az azonos sors, de legfőképpen az összetartozás feladata a néppel mely ily módon ötvöződik nemzetté és a vászonra vetített műveken át változik egyetemesen magyar és emberi értékké.
Megszólal a bejegyzés: Szabó Pistának, sárköz piktorának népünk hűséges fiának múlhatatlan szeretettel és barátsággal, Féja Géza Decs 1963. május 11.
Ez is régen volt, az írás fakulhat, a bizonyság attól erősödik.
Volt egyszer, nem is olyan régen Baján messze a fővárosi nyüzsgéstől egy nagy művész: Rudnai Gyula ő köré tudatosan és ösztönösen odagyülekeztek a másképpen megszólalni kívánó fiatalok. A kimondott név nem csak az alkotásokat sorakoztatja a művészetszeretők számára, hanem mint régen az ősidőkben, a görögök szabad demokráciájában ott fénylik a történelemből az iskola a közösségteremtő, egyéniségeket formáló szabadiskola, mely egykor a világ művészetét határozta, de mára megmaradt közösségalkotó példának. És ma egy emlékkiállítás egybegyűjti a tanítványokat, a követőket, a művészetszeretőket és az egykori Rudnai növendékek megritkult, vagy megszínesedett hajjal, barázdált homlokkal és megtelt lélekkel, némi félelemmel, de igaz tisztelettel helyezik munkájukat a mester már csak szellemi jelenvalósága elé.
És az indító gondolatok László Gyula majd Nemeskürty István megfogalmazásában azt erősítik: tanulni a legnagyobbaktól érdemes.
Csodálatos emlékeim vannak Rudnairól, de a legnagyobb emlékem Ő maga. Tehát nem a mondásai, nem a piktúrája, hanem a jelenség maga. Elfelejthetetlen volt, az a nemesség, az az emberi méltóság az a szeretet a magyar nép iránt, ami benne volt azt nem tudom, nem is akarom felejteni, nemhogy felejteni, egyszerűen bennem élnek, bennem van, ki se tudom tépni magamból. Ilyen mestert nem tudom, hogy máshol talál-e felnövekvő fiatal, hát így volt! Úgyhogy beszélni róla nagyon nehéz, beszélnek a képei, beszélnek a tanítványai, beszélnek a tanítványainak a képei, bár nem mindig Rudnai szellemében, de mindegy, ő indította el az útjukra, azt az örökséget viszik magukkal, előbb-utóbb csak eluralkodik a művelő termés!!
Nemrégiben, nem is tudom már, hogy hol? Talán Rudnai-társaságban, a bevezetőben elmondtam egyik mondatát a mesternek, hogy „…a kép akkor van készen, amikor beáll a csend”. Tehát az az izgalom, ami kép festésére késztette a festőt, ami felgyűlt benne, amit nem lehet másképpen levezetni csak az ecsettel és színekkel, ha abban beáll a csend. Ezek szerint minden kép, önarckép függetlenül attól mit ábrázol. A tájképek, arcképek kompozíciói, ha benne van az az izgalom, ami alkotása, -alkotni csak a jóisten tud- ami festésre késztette a festőt az beleszorult, bele préselődik a képbe. Az alkotja a kép magját.
Hát ilyen nagy mester volt ő.
Kedves Rudnai hívek és tanítványok, az 1985-ben megjelent, reprezentatívnak szánt hatalmas kétkötetes Magyar Művészet Történet - ben ezt olvastam: művészete -Rudnai művészete- napjainkra egyre inkább kuriózummá válik, egyre inkább csak, mint a két világháború közti torz világ rekvizituma él tovább. Ez a szöveg annyira elkeserített és meglepett, hogy tovább lapozgattam visszafelé az időben és be kell vallanom, hogy még Zsankó István is azt írta 35-ben, hogy nemzeti felfogások idejét múltak, korszerűtlen alkotó egyre lejjebb csúszik és a 90-es években megjelent a Magyarországi Művészet Története kötetben egyetlen képe……?
Ezt most nem csak szemrehányásként olvastam fel, hanem azért is, mer meghökkentő, hogy az igazi baj úgy látszik Rudnai körül abba van, hogy hittel vallotta, hogy a nemzeti jelleg jelenléte elhagyhatatlan a magyar festészetből, mert különben lehet, hogy festészet, de nem magyar. Az itt kiállítók és az itt jelenlevők, tehát mindezt az ódiumot, amit Rudnairól összeirkáltak, vállalva jelentek itt meg képek. Ez két okból rendkívül nagy dolog. Tudunk ugyan a művészet történetéből iskolákat, mesterek és tanítványok többé-kevésbé laza együttesét, de azt, hogy a mestert halála után ennyivel, szakadatlan becsmérlések közepette tudatosan vállalják, azok, akik vállalják tanítványi mivoltukat az önmagában emberileg nagy dolog. Sajnos ma a hosszú idő óta ismét szabad választások után két évvel úgy látszik magyarnak lenni még mindig kuriózum. Ami azért érdekes mert ezek szerint mi magyarok is ki vagyunk rekesztve. A nemzeti szellemű piktúra üldözés tárgya, úgyhogy maradjunk abban, hogy hallgassuk meg és fogadjuk meg tanácsát: mindig belülről kifelé kell festeni.
Hűséges volt mesteréhez abban is, hogy a természet adja a témát ezért fest a naptámadástól hajnali Duna parton, aztán megtalálta a családot, az öregeket akikből felépítette az ősöket. Innen a Tisza mellé vitte témakeresése és a Mártélyi parton vívódott a naplementékkel és ámuldozott a rideg élet tanyás parasztjain, akiket kívülről az idő cserzett mély barnára, feketére, belül meg a megaláztatások tették őket törhetetlenné.
Jó iskola volt, történelmi, a sok kemény megpróbáltatás láttán keresni kezdte a lírát, a szépséget, mert először dalok formáltak feledhetetlenné. Ez a vágy ragadta Erdélybe, Gyimesbe s itt talált rá templomaira meg a szövőasszonyokra. Az első visszatérés azt példázta számára a természetben élő ember mindent onnan vesz, onnan szerez, ahol keze ügyébe esik. Amikor otthonában először csodálkozhattunk rá azokra a szőnyegképekre melyeknek ihletét ismét csak Erdélyből hozta haza azon kellett eltűnődni, hogyan lehet, hogyan képes mindössze öt színnel olyan gazdagságban elénk varázsolni dédanyáink és szépanyáink mesterségét, ahogyan ezt ő elleste és megtanulta. Vallomásából kitetszik, hogy amióta megismerte a szövés szépségének örömét valami belül kezdte égetni, hogy újat, örömszerző újat kell adni az embereknek, mert a belső igény így fogalmazódik kiben-kiben legyen körülöttünk tartalmasabb színesebb és szebb az élet, az ősidők óta való élet. Ha valaki rádöbben, hogy ezt is szolgálhatja az a teljes életével, a nagybetűvel irható embert teszi egésszé.
Öt szín, ahogy Mözsi Szabó István fogalmaz, ez a színek pentaton skálája melyet ő Erdélyben talált meg. Azok az asszonyok hívták rá fel a figyelmemet, akiknek munkáját sokan kevésre nézték, pedig ennek egyszerűsége, gazdagsága, tökéletessége több mint a talmi bolti, s a hajszálgyökereket velük, náluk találta meg.
Abban az időben ő hallgatta a szépszavú emberek hétköznapokról szóló vallomásait, bogozgatta a székely szőttesek a székely festékesek születésének titkait és ismerkedett azokkal az ősi szövést-fonást megjelenítő eszközökkel, melyekkel addig csak könyvekben találkozott ám akkor fogalmazódott meg benne, hogy asszonyok, lányok idejének gazdagítására szövő szakkörben tanítja a mesterségbeli fogásokra. Maga köré gyűjti Tolna megyéből a legügyesebb kezű asszonyokat, hogy együtt adják át e tudományt az érdeklődőknek. Életútja során azt a küldetését járta, amelyen legendák néptanítói lépkedtek előtte s azt az eltökélt, maga számára kimért igazságot kívánta bizonyítani tanulni igazán a néptől kell és lehet.
Székely asszonyoktól kérdezte meg miből oldják azokat az ősi festékeket mellyel a gyapjú szálait megszínesítik s akkor csodálkozott igazán amikor kiderült, hogy füvek, fák, virágok főzetéből készülnek a színek, tehát maga a természet adja vissza az ember számára. A festőművész, aki addig ilyen színeket még nem kevert tégelyeiben rádöbbent, hogy az egyszerűség egyben a tökéletesség iskolája, s amikor a színeket megtalálta akkor már belül tudta, hordozta magában, hogy képes lesz megörökíteni a templomokat is. Ám ha az életutat is együtt nézzük a művekkel érdemes visszatekinteni a kezdet-kezdetére, amikor az öregek az elődök arcának megformálásához csaknem megtalálta háttérként azokat a kék színeket melyek a templomok és tornyok fölé borulnak. Amikor lakodalmasait, vagy disznótorozókat, vagy faluja népét, szomszédjait mintázta már találkozunk azokkal a zöldekkel, barnákkal, amelyek a vigyázó tornyok megörökítéséhez már megvoltak. S amikor Tisza parti, a Mártély tanyák öregeit elsősorban a tanyafalakat festette elénk villant a fehérnek a csodálatos színtelen színe, mely a maga helyén mindig, mindenkor világít.
Vigyázó tornyok, mikor ezt írtam tiszta volt az ég idéztem magamban a szomorú verssort Vörösmarty nehéz gondokkal terhelt költeményéből, amikor rácsodálkoztam Mözsi Szabó István vigyázó tornyaira a lenyűgözött festmény lakktükrök takarásából megelevenedett a táj, az országrész, a parányi külön földrész melyet jókedvében teremtett az Isten, Erdély. A Kalotaszegi templom előtt gyökereztem egyszerre hallottam a Körösök kövének, az örök vízárnak zenébe alig fogható beszédét a székelyföldi tornyok, haranglábak mellett álló fák homálya fogott a megrendülés mozdulatlanságába. Azt éreztem mögöttem ott állnak tömött sorokban az atyafiak, akik e kettős, az iker alkotás varázsát együtt nézik és látják, az első, amit eleik formáltak a másik, amit a művész színekben, szinte szóról-szóra bírt s egyszerre az övék. Amikor hozzákezdett a templomok megörökítéséhez, akkor valami történelmi parancs szólalt számára. Ne múljanak el nyomtalanul, nem törölhetik le e földrész térképéről azokat a műveket és alkotásokat, melyet kétkezi emberek raktak 8-9 századdal ezelőtt az emberek megörvendeztetésére, tiszta alázattal istennek.
Mözsi Szabó István a kék, a vörös, a barna, a zöld és a fehér színeiből építette föl Erdély templomait. Megközelítve ilyesmit fogalmaztam színeiről, hogy nála a barna bizonysága annak, hogy egyek vagyunk a természettel, a földdel, amelyből vétettünk. A zöld és változatai az évszakok derűjét és homályát, az ember vigaszát nyújtják, a vörös harmonikus árnyalataiban azt érzem, hogy élünk és élni akarunk. A kékek hidegsége az a valóság mely olykor félelmet hordozó vesz körbe bennünket, végül a fehér világító foltjai a lélek erejét hirdetik, többek között, hogy az ember alkotása és nem pusztítás a célja.
Tegnap a Gyimesben jártam s ott a búval találkoztam hányszor hallgatta szermászó hágóján. A Kárpátok két vonulata közé, az apró gyimesi falvak népéhez érkezve a csodálatos dalt, amelyben benne rejtőzik a történelem. Végigélte a halott siratást együtt búsongott a temetőkkel és hivatalos volt lakodalmi vígságokra, hogy együtt örvendezzen az ott élőkkel.
Szívta, itta magába a hiteles forrásokból fakadó elegyíthetetlen tiszta dallamokat a zenék pentatonját s belül találkozott magában színek és hangok világa, hogy egyszer megértvén a látás és megelevenedvén a hallás vászonra, falatok tükrére kerüljenek isten házai. A Kalota és a Körösök völgyétől a csíki, gyergyói havasok lábáig terülő térben találhatók e gyönyörű épületek. Nem felekezethez tartozás szerinti válogatás, inkább szépségforma hagyomány, az Isten tiszteletének szerény, olykor szegényes megőrzői. Volt idő, amikor e hazában a templomok valóban védőbástyák is voltak a sokat zaklatott nép megtartására. Legendák, mesék, írott feljegyzések bizonyítják, hogy a templom a szó teljes értelmében azt jelentette: oltalom. A legenda a többi között úgy őrzi a hiedelmet a ?Bánffy? család egyik birtokának templomáról, hogy amikor török martalócok vették körbe a védelmül választott templomot, asszonyok, lányok, gyermekek menedékét maga az Úristen szólt közbe és amikor fölakarták gyújtani a templomot égi villám sújtotta agyon a rablóvezért s ennek láttán a többiek is elmenekültek. Terbék templomai a mongoljárás a törökkor, vagy a labanc hadak megjelenéséig mindenütt magukban őrzik a történelmi feljegyzéseket, mert ezen a földön az épületekbe írták be neveiket a falat rakók és tornyot állító építők. Olykor esősség volt a templom, máshelyen, - miként Mözsi Szabó István festményei megörökítik - a templomdomb mellett találjuk a temetőt emlékezetőrzőnek, hogy ott pihennek az ősök akik építették. Dicsérték az Istent, ha kellett védték a faluhely egyetlen messze látszó kicsiny erősségét. Az élettelennek ítélt tárgyak elevenednek meg a festőművész munkája és látása nyomán s annak bizonyságát érezzük, hogy az érték nem veszhet el, mert nem lehet semmiféle esztelen hatalom kénye-kedvéért áldozata. Ezt sugallják a templomok, amelyek azóta, hogy a festőművész ott járt megteltek emberekkel, megújul akaratú emberekkel és öregekkel, akik tudatosan őrizték az eddig is rájuk bízott kincset. A köveket, a fákat a belőlük rótt épületeket, a földet és a nyelvet, amely megtartotta az épületeket szűk ezer esztendőn át. Dámos döccen a szó vízhangos a kifejezés kevés a szépség meghatározás első a döbbenet a lenyűgözötten való begyökerezés, mert mintha valami különös elragadtatás fogná körbe az embert a templomok láttán. Először a harangokat hallom kondulni azután az énekeket, kórusokat megzendülni. Mindenki a maga nyelvén és mégis töretlenül és meg nem zavarhatóan zúgja „tebenned bíztunk elejétől fogva”. Nincs idegen hang, nem érvényesül disszonáns szólam ebben, ezekben a házakban most ezer esztendő után sem. A nép énekel s most, hogy a templomaik is színekben világítanak valami megmondhatatlan hit tágul bizodalomra egyszer a békesség völgyének Erdély. A vigyázó tornyok nagy útra indultak falusi iskolák kisiskolásai közé, akik térképen kell, először keressék Bánfihunyadot, Jelentét, Máramarost, hogy megismerhessék először a földrajzban holnap a valóságban a maga helyén az ezredév őrt állókat mert az alkotás akkor érték ha nevel, hat, tanít. Először igazságra, másodszor új ismeretekre végül szeretetre. A tornyok üzennek: vigyázzatok holnapjaitokra, múló történelmünk hétköznapjaira, hogy megmaradhassunk a jövendőnek, az Úrnak 2000-ik esztendejéhez közeledünk.
Mindig voltak életében őszinte barátok, akik nem szavakkal, de kimondatlan hittel várták és örvendeztek az új mondanivalónak. A maguk világában tudósai, kutatói a népélet változásoknak, akik művészt és művet beleillesztettek a hiteles népi világba ahonnan kinőttek.
Halgassék az értő jó barát Andrásfalvy Bertalan mérlegeléséből néhány gondolat, mely gazdagítja a pályát melyben a művészt méltatja.
Úgy gondolom, hogy nincs céltalan és hiábavaló dolog, minden ember egy feladattal születik, tán nem is eggyel, sokkal, de vannak közte olyanok, amelyek meghatározzák az egész életútját, életpályáját. Számomra úgy tűnik a nagy kérdés, ami foglalkoztatott és amire az életemet tettem az mi a magyar, mit jelent az hogy magyarság? Ezért lettem néprajzkutató és tulajdonképpen ez hozott össze azokkal, akiket valamilyen módon ugyanez izgatott. Hogy beleszületett egy nemzetbe és egész életében rácsodálkozott mindarra, amit ez a nemzet jelent, nép jelent a világban. Nem csak szavakkal lehet ezt keresni, nem csak tudományos könyvekkel, vagy zenei és irodalmi munkákkal, mint íróink és zeneszerzőink tették, hanem képekkel is lehet keresni. Ebben a művészet egyik formája a kutatásnak. A kutató ember az egyben művészember is és fordítva. Ezt találtam meg Szabó Pistában is, ezt a keresést és úgy csodálkoztam rá talán egyik legkifejezőbb képére, erre a tanyára, amelyik szinte teljesen háttér nélkül ott a holdvilágban világít és benne szomorúság, reménység, keménység. Ezt a képet látni kell, erről nehéz beszélni. Ebben sokkal több van, mint egy holdvilágos éjszaka megvilágította tanya, sötétség. Ebben nagyon sok minden benne van, kimondhatatlanul sok.
A néprajz gyűjtése a világ legnehezebb foglakozása. Az ember bekopog egy ismeretlen házhoz és olyan kérdéseket tesz fel kéretlen, hívatlan amilyen kérdésekről nemigen szoktak az emberek beszélni. Hisz ebben az 50-es években éppen csak nehéz volt bekopogtatni egy házhoz és azt kérdezni, hogy milyen táncokat táncolnak, és mit énekelnek amikor éppen éneklésre, táncra nemigen volt kedve az embereknek, de azért mi csináltuk és az nagy segítség volt, ha valakit ismertünk a faluból és nagyon sok ajtó megnyílt, ha Szabó Pistát emlegettem és Szabó Pistánál pedig mindig meg tudtam nyugodni. Egyedül éltem akkor Szekszárdon. Valahogyan majdnem családias melegséggel fogadtak mindig. Ez kötött össze, újra ismétlem.
Szabó Pistával azt gondolom, hogy szavakban nehezen kifejezhetően mi ugyanazt az utat akartuk járni és ezzel a talánnyal, megfejthetetlen talánnyal birkózik mind a mai napig: mi a magyarság?
Aztán évek teltek el, a barátság nem sok alkalmunkra jutott, de azért úgy érzem, hogy az a barátság, amely nem örökre szól az nem is barátság.
Azt hiszem a művészetnek is ugyanaz a lényege, a festőművészetnek is, minden művészetnek, hogy valamit kimondani, másképpen nem lehet megfogalmazni és kimondani. Hát ez kötött engem össze Szabó Istvánnal. Egy titokzatos hasonló keresése annak, amiért talán megszülettünk.
A művészetnek van egy személyes és van egy társadalmi feladata a személyes az, hogy a művészetre mindenkinek szüksége van. A művészet az nyelv, amivel kifejezzük nem a gondolatainkat, hanem azokat az indulatokat és érzéseket amiket gondolatilag kifejezni nem lehet s erre szükség van, mer aki nem tudja kifejezni, kezelni gondolatait az zavaros. Aki az érzelmeit nem tudja kifejezni és kezelni az pedig vagy érzelem nélkülivé válik, mert a beszéden ez a gondolkodásunk is fejlődik a művészetekkel, ez a titokzatos érzelmi nyelv gazdagodik, és aki nem tudja kimondani a gondolatait az épp olyan nyomorékká válik, mint aki nem tudja kimondani és kifejezni, vagy megtalálni érzéseinek és indulatainak kifejezését. Ez hozzá tartozik az egyén békéjéhez és az egyén békéjén keresztül a társadalom békéjéhez. A művészek olyanokat mondanak ki, amit mindenki ki szeretne mondani, de nem tud, de ki kell mondani, mer ha nem mondjuk ki akkor kimondatlan dolog, belső méreg szétzilálja a társadalmat. Meggyőződésem, hogy azok a társadalmak, történelmi események melyben az esztelen gyűlölet, hatalmaskodás, a brutalitás válik megszokottá és szinte életcéllá ezek úgy jönnek létre, hogy elvesztették a nyelvüket, elvesztették indulataik és érzelmük kifejezésének a lehetőségét, elvesztették érzelmi kultúrájukat. Az érzelmi kultúra nélküli nép hatalomban, brutalitásban, mások fölött való basáskodásban, szadizmusban keres kielégülést. A szükség váltja meg a világot, ezt így kell érteni. A művészet nyelve, a művészet gyakorlása a művészet az, amelyik megment minket az alvilág rémeitől, Orfeusz is muzsikál, hogy legyőzze az indulatoknak a bestiáit. Ha nincs művészet, akkor ki vagyunk szolgáltatva az ember bestialitásának, saját magunknak és másoknak, a bestialitásának. Ezért én úgy érzem, hogy a művészeti nevelésnek is talán fontos feladata van, ha nem fontosabb, mer jellemet is nevel és társadalmi békére nevel. Nem is nevel, lehetővé teszi a társadalmi békét.
A Jugoszláviai események is azt mutatják ott nem a bosnyák kultúra harcolt a szerb kultúra, vagy a horvát kultúra ellen, hanem a horvát a bosnyák és a szerb kultúrálatlanság keresett kielégülést a brutalitásban. A másik ellen fordítja mindazt a békétlenséget és indulatot, amit nem tud legyőzni a művészet erejével. A művészet a szép, ami egy darabkája annak, ami földöntúli, ami isteni, annak kell megváltani a világot.
Fél évszázad már mögöttük, terhét, örömét feleségével együtt hordozta. Volt, amit magadott az élet, de hiába óhajtott ajándékaival adós maradt. A körösztgyerekek nem népesíthetik az otthont, maradtak hát a másbeli befogadottak. Mondják is tréfából a barátok Szabóékhoz elmennék akár kutyának, akár macskának.
Szépen fogalmazódik az alkotóról a találó maghatározás nagy életlázban él, aki a művészettel kötött szövetséget. Egyvégtében keresni kell témát, kifejezést, formát, hogy a kimondanivaló harmóniában találkozzék, és mindenkinek magának kell kitaposnia saját ösvényét. Mindegy kik és mennyien élnek, állnak körülötte a megszületés beteljesülését ki-ki maga hordozza. Egyedül keresi az óhajtott megnyugvást, mint vándor a szállást amikor a megfáradás üzen. Arról-felől pedig alkotó sűrűn kap figyelmeztetéseket. De jó hogy akkor az ének siet segíteni mely édes testvére a fények súgta ecsettel kifejezhető -
Erdő mellett estvéledtem
Subám fejem alá tettem
Össze tettem két kezemet
Úgy kértem jó Istenemet
Én Istenem adjál szállást
Már meguntam a járkálást
A járkálást, a bujdosást
Az idegen földön lakást
Subám fejem alá tettem
Össze tettem két kezemet
Úgy kértem jó Istenemet
Én Istenem adjál szállást
Már meguntam a járkálást
A járkálást, a bujdosást
Az idegen földön lakást
