Életem regénye

TESTAMENTUM

I. Az ősök hagyatéka

Úgy esett, hogy kilencszázhuszonhétben, január hó tizenharmadikán kitelt az időm anyámnak méhében, s megszülettem csütörtök hajnalán. S, mert három lány után fiúnak jöttem, a Szabó család boldog volt nagyon! Anyám sírt, apám ujjongott fölöttem, s kinn a tél dalt dúdolt az ágakon. Anyám mesélte, hogy dédanyám halálos ágyán várta jöttömet. Este magához kéretett és megáldott. Aztán csak ennyit mondott anyámnak: nagyon vigyázzatok erre a gyerekre, mert még büszkék lesztek rá! Másnap reggelre szép csendesen örökre elszenderült. Gyerekről beszélt dédanyám, és érdemes tudni, hogy nálunk a „gyerek” fiú volt, a lány meg csak lány. Hát persze, hogy büszkék voltak, hiszen végre fiú (gyerek) érkezett a családba.

Öregapámék

Ha gyermekéveim idézem vissza,
Neveltetésem nem csúfítja folt,
Nevelőm a szülői ház, s az utca,
Gyerekszobám Mözs nagy határa volt,
Hol a pajtások közt - nem veszélytelen -
Játékaimra vigyázott az Úr,

S én játszottam örökké, önfeledten,
S reám borult az ég, a Kék Azúr.

 Az utca. A szülői ház után a második nevelőm. Hiszen a pajtások közösségét az utca nevelte. Ez volt az első közösség, amely úgy szoktatott össze bennünket, hogy szép lassan megtanultuk egymás akaratát is figyelembe venni. Rovacsek Gyuszit említem elsőként. Három háznyira laktunk egymástól és vele voltam leggyakrabban együtt. Nálam két évvel idősebb lévén, - bölcsen tolerálta a néha szertelen - megnyilvánulásaimat és ezzel többnyire meg is szelídítette azokat. Aztán  Czank Nándi, Zodoma Karcsi, Erdélyi Tibi következtek. Velük együtt az „Újsori Banda” címet viseltük. A másik ilyen együttes a „Kúriai Banda” volt. Találkozásaink  főként a foci révén jöttek létre.

Focisták a vasútállomás udvarán

A „levente téren”

A „gyerekszobám”, a mözsi határ. A régi 6-os út két oldalán eperfák vonultak végig. Kitűnő terep a fára mászás gyakorlásához. Ezt a gyakorlást legfőképpen eperérés idején űztük.
A fekete epertől fülig maszatos szánk árulkodott a gyakori lakmározásokról.
A határbéli nagy csámborgásokban legkedvesebb társam Kovács Pista komám volt. Egy alkalommal a Kakasdomb alatti gémeskútnál jártunk. A kutat cigánymeggyfák környékezték. Rajtuk a gyümölcs már szép feketére érett. Gyökereikből kinőtt sarjúhajtásai áttörtek a kút belső falának tégláin, s ott bokorrá terebélyesedtek. E hajtásokon is volt termés: szép piros és fanyar. Minket mégis az izgatott, és a vödörbe ültetve leengedtük egymást a bokorig. Nagyot csalódtunk  a meggy ízében, de az eszünkbe se jutott, hogy milyen veszélyes játékot űztünk.
  Őrzöm emlékét egy olyan élményemnek, amelyről akkor még nem sejtettem, hogy a későbbi életem egyik meghatározója lesz. Tán hat éves lehettem, amikor a tolnai Holt Duna partján megpillantottam egy bácsit. Bal kezében egy lapos fadoboz, hóna alatt lécek, jobb kezében egy négyszögletes, nagy fehér valami. Rövid, tétova nézelődés után megállapodott. A lécekből háromlábú állvány lett, rátette a nagy sima fehér lapot. A fadobozból előkerült egy deszkalap, és sok, különböző színű fogpaszta. Mindegyikből nyomkodott a deszkalapra. Majd hosszú pálcikákkal rákente a fogpasztákat a nagy fehér lapra. És lassan, a szemem láttára „varázslat” született: a nagy fehér lapon megszületett annak a tájnak a képe, melyet én mellette láttam.

Martinek József  emlékére

Talán mondanom sem kell, hogy mindaddig semmit sem tudtam arról, hogy van a világon festőművészet. Később amikor Józsi bácsival barátság fűzött össze bennünket, elmondtam neki, hogy Ő is ludas abban, hogy festő lett belőlem. A varázslat élményétől pedig, így megöregedvén sem tudok szabadulni.
Aztán volt egy olyan élményem, melynek mindmáig ható szociális vonzata is született. Hasonló sorsú pajtásaimmal egész nyáron mezítláb jártunk. Egyszer egy nyáron isi cipőben járó „úrifiú” teljes súlyával, gőgös hatalmával a mezítlábamra lépett. Nos én hirtelen haragomban ököllel úgy orrba vágtam, hogy bugyogott az orrából a vér. Ma, így megvénülve sem szeretem, ha a lábamra lépnek!

Most, hogy pályám immár végigfutottam,
Számot vetni illendő, jól tudom.
S, hogy küzdelmeimben mire jutottam,
Mondja el néktek Testamentumom!

Testamentum:  a latin szótárban a magyar megfelelője: végrendelet, hagyaték. Azonkívül a biblia „Ó, - és Újtestamentuma” szóhasználatát is jelöli. Mindebből következtethető, hogy a fogalom nem szorítkozik kizárólagosan az anyagi javak írásba foglalt végrendelkezésére, hanem eszmei, szellemi hagyatékról is szólhat.
Az én Testamentumom ez utóbbit hordozza. Vér szerinti őseim és sorstársaik közösségének hagyatékát. A „tisztes szegénység” közegét jelentik számomra. E „Földnélküli Jánosok” gyülekezetét kiszolgáltatottságuk tanította meg arra, hogy a „túlélés” csak egymás segítése árán jöhet létre. Mindig mások földjét művelték, s verítékeik, gyümölcsét mások élvezték. Erkölcsük mégis a jól végzett munka felé hajtotta őket. Mindezt nálam sokkal szebben fejezte ki József Attila. Emlékszem, - tán az ötvenes években – egy hetente ismétlődő rádióműsorra, melynek mottóját Tímár József hangján hallhattuk:

” Dolgozni csak pontosan, szépen…..”

A vers nem teljes. Mintha a hatalom szégyellte volna, annak elhallgatott eleje is igaz. Persze ez a mai hatalom rendje szerint is igaz. A teljes vers így szól:

Ne légy szeles!
Bár munkádon más keres,
Dolgozni, csak pontosan, szépen,
Ahogy a csillag megy az égen,
Úgy érdemes!

Napjainkra a kiszolgáltatottság megmaradt, ám, eleim munkamorálja annál kevésbé. Szinte hiánycikk – számba megy. Éppen ezért érzem kötelességemnek hagyatékukat tovább örökíteni egy vallomással: Fölnevelő őseim közössége erkölcsével, példájával adott számomra tartást egy életre. E hagyaték határozta meg egész életem munkálkodását, tehát első gondolatom a köszöneté:

Köszönöm a tisztes szegénységet,
Mely küzdeni tanított egykoron,
Mert ez segített, hogy sok nehéz terhet
Könnyebben hordhattam a vállamon.

Az én Földnélküli Jánosaim  részben a falu nagygazdáitól vállaltak részes megművelésre kukoricaföldet ötödrészért, aratást tizedrészért. Részben pedig a környékbeli uradalmaknál kaszálást (mohar, lóhere, stb.) napszámbérért és részes aratást. Ilyenkor az uradalmi intéző öregapámat (id. Szabó István) bízta meg a „banda” szervezésével. 

Hosszú éveken át tartotta az „első kaszás” rangját. Ezt a rangot kemény munkával lehetett csak kivívni, a banda íratlan törvényei szerint. Kitartó, szívós minőségi kaszálás kellett hozzá. Megtartani e rangot tán még nehezebb volt, mert a bandában mindig szép számmal akadtak versenytársak.

Legendás hírű kaszás öregapám
Testalkatát, génjeit, s a nevét,
És derűs mesélő kedvét hagyta rám,
S két kezével szerzett becsületét.

Ez a becsület közössége vezéralakjává tette. Példájával igazolta egy mondását:
- nehéz a szegénynek igazán élni, de jó!
E mondásában az „igazán” szó annyit jelent, hogy „igaz emberként”.
Öregapámat az első kaszás rangban apám követte , aki egy nyolctagú család feje volt. Az Állami Építészeti Hivatal útkaparóként alkalmazta ugyan, de fizetéséből a család nem tudott megélni. 

Apám útkaparóként

 Így aztán a mözsi nagygazdáknál vállalt a család számára megművelésre részes kukoricaföldet és részes aratást. Emlékszem az útkaparónak járó évi szabadságát mindig aratás idején vette ki. Úgy is nevezte, hogy „aratási szabadság”. Ilyenkor vele mozdult az egész család. Keserves dolog volt megélni, hogy pajtásaim zöme végig játszhatta a nyári vakációt, nekem viszont, attól kezdve, hogy el tudtam vonszolni a kéve kötelet, kötélterítéssel, marokszedéssel, majd kévekötéssel való szórakozás jutott.

A részes arató Szabó család

 Mindez azzal tetőzött, hogy 1942-ben aratás idején apám perforált gyomorfekéllyel műtötten a szekszárdi kórházban feküdt. Minthogy a vállalt aratást teljesíteni kell, meg aztán  kenyér is kell a családnak, 15 évesen apám helyére álltam a kaszával. Anyai öreganyám megtanított egy „szolidabb” kaszás technikára ügyelve arra, hogy „ meg ne szakajtsa a gyereket a kasza”!
A soron következő években aztán apám tökéletesítette kaszás „tudományomat” úgy, hogy végül is egy nagy kaszás dinasztia nem egészen eldobni való utolsó sarja lettem. Persze hamis lenne a kép, ha gyermekkorom örömeiről nem szólnék. Maga család szeretettel vett körül. Nővéreim kényeztettek, de csak annyira, hogy el ne bízzam magam. Imádott nagybátyám, - csak 10 évvel volt idősebb nálam – hacsak tehette a nyakába véve lovagoltatott. A húsvéthétfői mözsi búcsúban (Émausz) készült gyorsfénykép őrzi együttes emlékünket 1929-ből.

A másik, lovas kép a róla készült utolsó itthoni felvétel 1942 tavaszán. Még ezen a nyáron Voronyezsnél hősi halált halt 25 évesen.

Vissza-visszatérő, álomszerű emlékképeim őrzik a régi nagycsaládos karácsonyokat. Ilyenkor apai öregapáméknál töltötte a Szentestét az egész család. Kitörölhetetlen képek bújnak elő a család vonulásáról a fél lábszárig érő hóban. Elől apám szűrcsizmában, hátán én, apám válla fölött előre tartott lámpással világítottam az utat. Utánunk születési sorrendben nővéreim: Annuska, Juliska, Katica, majd - kotlóstyúkként – anyám zárta a sort. Bizton léphettek apám által kitaposott lábnyomba. Közben néhány betlehemes csoporttal is találkoztunk, amint megszállott hittel vitték szép hivatásukat. Sárga pilácsuk fénye ragyogott az alkonyi, csodás kékségű hóban. E látvány emléke többször is visszaköszön mindmáig képeimben, talán azt mérlegelve, hogy vajon maradt-e még bennem némi morzsácska a gyermeki tiszta indulásból.

És köszönöm az ünnepnapok fényét,
A betlehemes karácsonyokat,
Hisz ez jelentette nékem a békét,
És ez vigyázta tisztaságomat.

 

Megidézi emlékezetem a kora őszi esték kukoricafosztásainak nótás hangját, vagy éppen a téli esték dallal, mesével tarkított tollfosztókéit. Ilyenkor a fiatalok mindig szép számmal gyűltek össze nálunk és áhítattal hallgattuk apám háborús elbeszéléseit, aki első világháborús frontharcos  lévén személyes sérelemként érte meg a trianoni békeszerződést. Tőle tanultuk az ez ellen tiltakozó dalokat is.
Talán az első ún. „irredenta” dalt is:

” Nincs már nékem puskám, az olasznak adtam,
Amikor a harcot könnyezve feladtam,
Katonagúnyámat az osztrák letépte,
Amiért határát a két karom védte,
Így fizettem érte!

Zokogástól hangos Duna-Tisza partja,
Kacagó ellenség osztozkodik rajta,
Süvít az őszi szél Késmárk felett sírva,
Szép Magyarországot most teszik a sírba
Így volt ez megírva!

Országjáró szellő könnyeink felissza,
De senki se hozza jókedvünket vissza,
Bús, szomorú nóta terem eztán itten,
Az is úgy végződik: verje meg az isten!
Verje meg az isten!

Tudjuk, a trianoni békeszerződés traumáját mindmáig nem heverte ki a nemzet. A nyugati nagyhatalmak akkor olyan nagyot vétettek ellenünk, amit máig nem tudnak megbocsátani - nekünk - !!!
Ezt igazolja viselkedésük is amikor karba tett kezekkel nézték 56-os emberfeletti erőlködésünket. Persze napjainkban sem különbek. Az Európai Unió tagjai elfoglalt helyünk engem a hátrányos helyzetű gyermekek sorsára emlékeztet.
Ha apám egy másik hagyatékáról is szólni akarok, akkor vissza kell lapoznom emlékeimben falum civil szervezeteihez. Hogy milyen társadalmi rétegződésekre oszlottak, a szervezetek neveiből megtudhatjuk: Gazda-kör, Iparos Kör, Polgári Olvasókör. Apámék ez utóbbi közösségbe tömörültek. A körnek választott vezetősége volt. Apám a „vigalmi elnök” tisztségét töltötte be. Napjainkban talán a „kultúrfelelős” lenne a megfelelője. A mindenképpen népművelői feladatokat hordozó tevékenység kedvére való volt apámnak. Műkedvelő színjátszó csoportokban már ifjú korában rutint szerzett az efféle feladatokhoz. (Falu rossza, Sárga csikó, Piros bugyelláris,…stb.) Azonkívül Ő rendezte a Polgári Olvasókör szüreti mulatságait.

Szüreti mulatság 1941.

  A „muzsikus lelkű” szűkebb baráti kör tambura bandát is alakított, kezdetben önmaguk szórakoztatására, melyben apám a basszus - prímás szerepét töltötte be.

A tamburabanda

 Aztán a banda fejlődésével még hasznot is jelentett a kör számára. Ők szolgáltattak zenét a kör táncmulatságaihoz. A báli bevételek anyagi segítséget is jelentettek a kör működéséhez: pl. a folyamatosa rendezett biliárd versenyekhez, vagy éppen a céllövőversenyekhez. Apám alapította a Polgári Lövészegyletet, s vezette évekig. 
Apám tevékenységéből a legmélyebb nyomot  nemzeti ünnepekre (március 15, október 6.) való felkészülések hagyták bennem. Az időben kiosztott verseket az utolsó hét minden estéjén nálunk gyülekezvén felmondták, apám javítgatott és csiszolgatott rajtuk. Az ünnepek előestéjén voltak a Polgári Olvasókör ünnepi műsorai és az ünnep napján a közös, községi (iskola, levente-intézmény) ünnepélyen is részt vett néhány szavaló. Ezek voltak az első „fertőzések” melyek később engem is a versmondás felé hajlítottak.

1944. március 15-én

 

A MÖZSI ÓVODA

Nem tudok meghatottság nélkül az óvodás évekre emlékezni. Addigi életem néhány utcabéli pajtás társaságát egy zsivajgó, nagy tömeg váltotta fel. Szokásaikban, játékban egymástól különböző pajtásokat ismertem meg. A változást hamar megszoktam, hiszen sok új játékot tanultam és ettől egyre gazdagabbnak éreztem magam.
Werner Ádámné, Breboszky Emília óvó néni jóvoltából a játékon kívül sok szép verset, dalocskát tanultunk. Ezek mindegyikét ma is tudom.
Az alábbi csoportképen 116 óvodást számolhatunk meg. Nagy a valószínűsége annak, hogy a fotózáskor néhányan még hiányoztak is. Nem tudom Emília néni másodmagával, Kutnyánszky Mariska nénivel, az egyetlen dadussal, hogyan csinálták, de minden baj nélkül, szépen elboldogultak velünk.
(Az alsó sor bal szélén ülök a földön)

A mözsi óvoda 3 évfolyama az 1931-32. tanévben

AZ ISKOLÁK HAGYATÉKA

Amikor  apám 1933 szeptemberében kézen fogva az iskolába vezetett nem is sejtettem, hogy a Mözsi Római Katholikus Elemi Népiskola első osztályos tanulójaként egy másik világba lépek. Itt merőben új rendje született eddigi életemnek. Reggel fél nyolckor misével kezdtük a napot a templomban, majd a templom melletti iskolában nyolc órakor kezdődött a tanítás, áldott emlékű Werner Ádám bácsi osztályában. Ő generációkat tanított meg az ábécére. Az iskola igazgatójaként ragaszkodott az első osztályosok tanításához.

A szülői házban nem kaptam fanatikus vallásos nevelést, de megtanultam a Miatyánkot, az Üdvözlégyet, a Hiszekegyet. Apám néha elvitt magával a vasárnapi misére, ahol a hívők áhítata megtanított az Isten háza tiszteletére olyannyira, hogy ha a - legvásottabb pajtásokkal együtt- a templomba léptünk, annak csendje uralkodott el rajtunk.
Történt pedig, hogy másodikos koromban, amikor már betéve tudtam a katekizmust, és a ministránsok latin szövegét, a plébános úr átvitt bennünket a templomba, hogy a ministráció szertartásának koreográfiáját a gyakorlatban is megtanítsa nekünk. Hanem a kezdeti tévesztéseink során türelmét vesztve hangosan „lehülyézett”, majd kikergetett bennünket. Tette mindezt az Isten házában, az oltár előtt. Aztán utánunk jött, hogy visszahívjon bennünket. Én nem mentem vissza. Csalódottságomban ekkor éreztem először, hogy nem mind arany, ami fénylik.
Így aztán nem lett belőlem ministráns!
Bár az élmény negatívnak számít, később újabb élmények nyomán ellenkező előjelű hagyaték lett belőle:
” Az Isten bennünk lakik!”
Aztán, harmadik osztályos koromban iskolai éveim legjelentősebb alapját kaptam ajándékul. Életem emberi találkozásainak egyik legkiemelkedőbb alakját Rencz Tóni bácsit. Számomra Ő lett „ A TANÍTÓ BÁCSI ”.
Felsorolni is nehéz, hogy mi mindent tanultam tőle. 

Először is: szűkebb pátriámat, és azt a közösséget, mely engem addig nevelt „Hazává”  tanította. Az Ő révén ismertem meg földrajzórákon a harmadik osztályban Tolna megyét, majd a negyedikben Nagy –Magyarország földrajzát. Beoltott a rajzolás, a zene szeretetével. Folyamatosan szervezte s vezette az iskola színjátszó csoportját, s amikor kinőttünk az elemi iskola padjaiból, sem engedte el a kezünket. Középiskolai vakációnk idején is színjátszáshoz gyűjtött össze bennünket.  

Színjátszó csoport

Ez a kép egy olyan előadás emléke, melynek bevételét az épülő mözsi művelődési ház javára fordítottuk.
Tóni bácsi aztán érdeklődéssel figyelte tanítóképzős, majd képzőművészeti tanulmányaimat, alkotó éveimet és elmondhatom, hogy élete végéig vigyázta minden lépésemet. Áldott legyen emléke!

A POLGÁRI ISKOLA HAGYATÉKA

Bár a negyedik elemi után lehettem volna polgárista, apám mégis úgy döntött, hogy csak az ötödik után irat be a Tolnai Állami Polgári Fiú- és Leányiskolába. (Had erősödjék még egy évet a gyerek!)
Itt legelső élményem mindjárt a rajzolás felé terelt. A „Magyar Cserkész” havonta kétszer megjelenő folyóirat volt. Két kitűnő illusztrátora rajzaik másolására késztetett (Márton Lajos, Sebő Imre) Aztán rajztanárom, Végh János bácsi egészen más irányba térített. Következetes munkával „látni” tanított. Azóta is látni tanulok!
Azonkívül a kézimunka órákon a kézművesség iránt is felajzotta érdeklődésemet. A jártasság fokán megtanultam a könyvkötést. A famunkák iránti érdeklődésem odáig „fajult”, hogy ma elektromos barkácsgépekből álló, jól felszerelt kis asztalos műhelyem van. Képkereteimet már régen magam gyártottam. Köszönet érte!
Felesége, Felföldi Gizi néni (irodalom tanárom) minden erőszak nélkül – fondorlatos módon – olvasó emberkét csinált belőlem. Varga Ibolya Klára, az önképzőkör tanárelnöke ösztönzésére versmondó lettem. Hogy verset németül is szívesen mondtam, német nyelvtanáromnak, Nagyné Wahl Kati néninek köszönhetem.

Tablóképünk Tolna, 1942.

Ez a négy esztendő annyira összekovácsolt bennünket, hogy az 50 éves osztálytalálkozót követően évente találkozunk, hiszen létszámunk már nagyon megcsappant. Jelenleg a 67 éves találkozóra készülünk (2010.).



A TANÍTÓKÉPZŐ HAGYATÉKA

Eközben, ha akarnánk sem hallgathatnánk el, már javában fortyogott körülöttünk a történelem. Dúlt már a második világháború. A németek szövetségért cserébe visszacsatolták hozzánk a Felvidék, Erdély, majd a Délvidék magyarlakta területeinek egy részét. Volt hát alkalom az örömünnepekre!
Ezidőtt már a mi „militáris disciplinánk in flore” volt a Germanusok (Corvinusok helyett) alatt. Mindezt a levente – intézmény révén a bőrünkön éreztük, hiszen a legkeményebb fegyelemmel igyekeztek bennünket katonává nevelni.

Elsőéves bajai prepák 1942.

 E nevelés hatásaitól óvott meg tanítóképző, nem úgy hogy antimilitaristának nevelt volna bennünket, hanem úgy, hogy képes volt tartalmasabb célokat kitűzni elénk. Áldott emlékű tanáraink éppen hitelességükkel tudtak meggyőzni arról, hogy „tanítani kötelesség!” Felruháztak bennünket a „nagy, likas tarisznyával”, amely azért nagy, hogy egész életünkben mennél többet gyűjthessünk belé, és azért likas, hogy amit gyűjtöttünk, rögvest kiszóródhassék mások számára.
E kötelező örökséget festőként sem tudtam, - nem is akartam – kirekeszteni az életemből.

A preparandia udvar

 Bár azóta sokat változott, - az osztálytalálkozókra visszatérve – még ma is szívdobogtató látványt nyújt az iskola, az internátus ódon épülete, s az őket összekötő „Sóhajok Hídja”.

Medgyessy Ferenc:
A tanítóképzősök hősi emlékműve, a „Sóhajok Hídjával”

Medgyessy Ferenc: Jelky András szobra

 Mindenkor nagy élményt jelentettek a kimenős napok. Ilyenkor 2-től 4 óráig csavaroghattunk a városban.
Nem áll szándékomba a városról részletes ismertetőt írni, ezt mások már megtették. Inkább csak a leggyakoribb sétáim útvonaláról számolnék be.
A kapun kilépve jobb-kéz felé visz az út, ha a város központját célozzuk meg. Itt az első szembetűnő látvány Medgyessy Ferenc Jelky András szobra. A bajai világcsavargó szabólegény emlékére készült.

Szentháromság – tér, városháza

  Aztán egy tízperces séta után elérkezünk a városháza elé. Ez az épület kedves emlékeket ébreszt bennem. Az 1848-as forradalom és szabadságharc századik évfordulóján, a városi ünnepségen, - mely alkalommal megtelt a Szentháromság tér – a városháza erkélyéről én mondhattam el Petőfi Nemzeti Dalát.
A térről odalátni a Sugovicára. Ha a partján a Duna felé indulunk áthaladunk a Vörös – hídon . A hídról a víz fölé hajló horgász szobrát Miskolczy Ferenc, bajai képzőművész alkotta.
Sajnos a híd ma már nem létezik.

A Vörös – híd

 Érdemes a Sugovica partján folytatni a sétát a Dunáig. Egyrészt, mert a táj maga is szép, másrészt pedig a Duna partján megtaláljuk a Türr István emlékművet. A henger alakú emlékmű tetejét kilátónak alakították ki, ahova külső csigalépcsőn lehet feljutni.
Ha csak tehettem, idáig sétáltam. Annál is inkább, mert a kilátó tetejéről nem csak a Dunát láthattam, hanem a túlsó partot: a Dunántúlt a hozzá vezető vasúti híddal, melyen „hazafelé” visz az út.

Türr István emlékmű

 E nosztalgia séta végén visszasietek a „Képzőbe” mert szeretnék végre a „hagyatékról szólni.
 A tanítóképzős évek jelentik számomra a legszélesebb körű szellemi örökséget. Itt elsősorban a „humaniorák” iránt nyíltam meg. A zene című tantárgy fakultatív szakokkal működött: zongora, hegedű stb. Minthogy az iskolában kántorképzés is folyt, a kántorjelöltek zongorával kezdték, harmóniummal folytatták, majd orgonával fejezték be.
Én negyedmagammal a hegedűt választottam. Zrínyi tanár úr vonósnégyesnek becézett bennünket. Vezetésével a négy évre szóló hegedűiskolát a második tanév végére befejeztük.
Énektanáraim, Herr Gyurka bácsi, Vönöczky Géza bácsi a karének, a népdal, s a klasszikus vokális zene örömében részesítettek. Herr tanár úr révén bejutottam a városi férfikórusba is. Vönöczky tanár úr a zárda kórusvezetőjével karöltve vegyes kart hoztak létre. Így a próbák és a szereplések a prepákat közelebb vitték a preparinákhoz. E találkozásokból később néhány házasság is született. Ám a karének örömeinek csúcsát német nyelvtanáromnak, Dr. Vargha Károlynak köszönhetem. 21 tagú kamarakórust szervezett belőlünk. (Tinódi – Együttes) Egy idő után repertoárunk zömét saját, remek kórusművei jelentették. Azonkívül a zárdistákkal közösen rendezett házi bálokra táncdalokat komponált. („ Szálldogálnak a hópihék…….stb.) Az internátus nevelőjeként esti hálószobai beszélgetések során irodalmi ismereteinket is csiszolgatta. Számomra a pályámhoz is tudott adni személyiségemhez illeszkedő tanácsot azzal, hogy képzőművészként ne álljak a fővárosba tülekedők sorába!  Válasszak tanítóként egy kis „tökös” magyar falut, amely egy életre inspirálni képes alkotó munkámat. Boldog vagyok, hogy tanácsát megfogadtam. Köszönöm tanár úr!
Emlékezetes marad számomra Flóra Sándor tanár úr hatásos szemléltető módszere a biológia órákon. Ennek egy szép példája volt amikor Baja és környéke kemény és homokos talajának jellegzetes flórájával ismerkedtünk. Kivezényelt bennünket a preparandia udvarára és egy meghatározott helyen elkiáltotta magát:
- Vigyázz! Repülő!
A katonás vezényszóra úgy vágódtunk hasra, mint a gyalogbéka.
- Föl! Nézzék meg a tenyerüket és a térdüket! Amit ott látnak az a királydinnye tüske!
A legtöbb anekdota rajztanárom, Ágoston Vendel (Pamacs) köré született. A mindig csinos, nett külseje közmondásos volt. Az a hír járta, hogy mind a rajz-, mind a kézimunka osztályzatokba beleszámította a diákok küllemét is. Azt azonban mégsem sikerült megtanulnunk tőle, hogy „hol a horizont”. 1945 szeptemberében hadifogságból hazatérve, vasalt nadrágban szállt le a vonatról. Még abban az évben meghalt.
Előtte, a hadi tanévben, 1945 koratavaszától a már rég nyugdíjba vonult id. Éber Sándor
helyettesítette őt.
Ágoston Vendelt átmenetileg B. Mikli Ferenc követte. Ő a nyugdíjba vonuló Rudnay Gyula utolsó tanársegédje volt a Képzőművészeti Főiskolán. Néhány hónapon át tanított bennünket.
Utódja Gonda László tanár úr lett. Közvetlenségével ő került a legközelebbi kapcsolatba a diákokkal. Tőle már azt is megtanultuk, hogy „hol a horizont”. Látni tanított bennünket. A tanítói pályához rajzos tanmenetet szerkesztettünk az ő irányításával. Közöttünk volt minden „diákbuliban”.
Irodalomtanárom, Márton Imre bácsi új látószögből világította meg számomra a magyar irodalmat: a tankönyvekből megismert klasszikusaink mellett a mában születik jövőnk irodalma!
És itt meg kell állnom egy kis időre! Itt éreztem először, hogy – bár sokat kaptunk tanárainktól – mégis az iskolatársak szerepe határozta meg leginkább irodalmi fejlődésünket. A végzős diákok szellemi élete megbabonázott. Az önképzőkör, a Könyvbarátok Köre új irányt szabott érdeklődésemnek a magyar irodalom területén. Felfedeztem magamnak Tamási Áront, Szabó Pált. Szegényparaszti származásom új megvilágítást kapott Féja Géza „Viharsarok” című szociográfiai munkájától és nagy izgalommal olvastam a viharsarok- pert. Elbűvöltek Sinka István balladái. Meggyőződésem, ha Veres Péter egész életében semmi mást nem ír, csak a „Ha nem lehettél szálfa” című verset, akkor is ott a helye a magyar irodalomtörténetben.

Féja Géza

Szabó Pál

Sinka István

Veres Péter

A diákok szellemi életének legfőbb vezéralakjairól kell szólnom. Elsőként Lemle Gézát említem, aki e szellemi mozgást képes volt összefogni. Aztán Hargitai Palit, aki körünkben a magyar nyelv legfőbb őre volt. Végül a magyar pedagógia lehetőségeit kutató Rónai (Ripll) Béláról. Ő így írta a nevét, nagybátyja pedig Ripll-Rónai Józsefnek. Külön kell szólnom az ötödéves Szikra Jancsiról, akitől pályámhoz  a „kezdő segítséget” kaptam.  Az addig rajzolgató, festegető elsős diákként tőle hallottam először ezt a szót: Képzőművészeti Főiskola. Később a főiskolán találkoztunk újra. Ő akkor ötöd,- én első éves voltam. A tantárgyak közül a „reáliák” már nem tudtak közelebb férkőzni hozzám. Különösen a matematika! Másodéves voltam, amikor Zrínyi tanár úr fogadott velem tíz forintba, hogy tanév végére megszeretteti velem a matematikát.
Én nyertem! Olyannyira, hogy osztályt voltam kénytelen ismételni. Sőt  az érettségi vizsgán is elvéreztem egy vegyes másodfokú egyenleten. Ám az osztály végzős tablóját már jóval előbb elkészítettem, így aztán – ha méltatlanul is – szerepelek rajta.

A licista osztály tablója

 Nem vagyok benne biztos, hogy a tantárgy logikája iránti érzéketlenségem okozta ezt. Ugyanis a vele azonos rangú logikát hordozó ábrázoló geometria később a Képzőművészeti Főiskolán az egyik legkedvesebb tantárgyam lett. A magyarázatot abban látom, hogy, míg a matematika abszolút elvont tudomány, az ábrázoló geometria alapja a vizualítás.
De nem akarok mentséget keresni arra, hogy bukott diák lettem. Ebben vigasztaló számomra, hogy két évfolyam osztálytalálkozóin is részt vehetek. Sőt! Egyik találkozójukra az iskolát nálam egy évvel előbb kezdő évfolyam is meghívott.
E képen Dr. Vargha tanár úr emelkedik szólásra, ki még nekünk, vén lovaknak is tudott útravalót adni.

Az 1946-ban végzettek találkozóján 1966.

Az 1947-ben végzettek Dunaegyházi találkozóján

 Osztálytalálkozóinkat kezdetben a régi szokások szerint öt évenként tartottuk. Az Alma Materbeli beszámolók lazább folytatása többnyire a dunaparti „Békavár” halászcsárdában történt. A menü természetesen bajai halászlé volt. Egy idő után feleségeink is megszerették egymást, olyannyira, hogy a találkozókra úgy készültek, mintha valahol  ők is osztálytársak lettek volna. Az alábbi képen még jelen van osztályfőnökünk Márton Imre bácsi és bal oldalán Németh Józsi bácsi, az iskolánk pedellusa.

Osztálytalálkozó, Békavár 1962.

 Ahogy múltak az évek, egyre erősebben érintett bennünket az összetartozás élménye. Annál is inkább mert mindinkább fogyatkoztak soraink. Soknak tartottuk az öt esztendős várakozást. Vajon mi lenne, ha megfeleznénk ezt az időt? Először Zsiga hívott meg bennünket kúnfehértói hajlékába egy „rendhagyó” találkozóra.

Rendhagyó találkozó Zsigánál

 Példáját követve Csutka hívott meg bennünket Szigetszentmiklósra. Ide már csak hárman jutottunk el.

Rendhagyó találkozó Csutkánál

Végül az 50 éves találkozón úgy döntöttünk, hogy ezután évente találkozunk. A lazítás színhelye a „Sobri” halászcsárda lett.

Találkozó a Sobri-nál  2002.

 Találkozóinkat Verpeléti Pista (Csutka) szervezte. Miután megbetegedett, sógorom, Saramó Sanyi (Pupek) vette át a stafétabotot tőle.

Csutka és Pupek társaságában 2002.

A lazítás színhelye már második éve a „Malom étterem”. Ez évben, 2009-ben rendeztük meg a 61-62. éves találkozót. Ez a két évszám így együtt magyarázatra szorul. Intézményünk teljes neve: „Bajai Állami Líceum és Tanítóképző Intézet”.
Mindez gyakorlatilag annyit jelent, hogy aki csak tanító oklevelet akart szerezni, annak öt évig, míg a líceumot végzők csak négy évig voltak növendékei az intézetnek. De négy évig osztálytársak voltunk, hiszen a közismereti tantárgyakkal együtt bírkóztunk. Jómagam líceumot végeztem. Külön találkozót nem szerveztünk. Tehát a 2009.beli találkozónk a képzősök számára 61- a licisták számára 62 éves volt.
Most azonban vissza kell ugranom a végzős licista évekhez. Azért nem tudtam időbeli sorrendet tartani, mert ez időben két intézmény tagja is voltam és a másikról – jellegénél fogva külön kell szólnom. Az 1945-ös esztendőt eddig még nem említettem. Talán azért nem, mert a „felszabadulás” a tanítóképzésben érezhető változást nem hozott, hiszen régi tanáraink a szellemi irányításban változatlanok voltak.

Hanem aztán a mi lobogónkat is kezdték „fényes szellők” fújdogálni. A budapesti Győrffy - kollégisták országszerte népi kollégiumokat szerveztek. Így került sor a bajai Móricz Zsigmond Népi Kollégiumra is, ahová B. Mikli Ferenc ajánlásával engem is felvettek. Klasszikus szegényparaszti származásomnál fogva, s mert a népi írók sem hiába neveltek, teljesen nyitott voltam az új eszmék számára. Hittel hittem, hogy holnapra megforgatjuk az egész világot.
Gondoljátok meg proletárok !!!
Hiszen a vidéki kollégiumokat zömmel a tehetséges parasztfiataloknak találták ki, őszinte szívvel pingáltam a kollégium bejárata belső homlokzatára Illyés Gyula sorait:
”Azt, hogy a nép fia vagy,
igazolnod sejh, ma nem azzal
kellene: honnan jössz,
Azzal ecsém: hova mész!”
A kollégiumoknak nem volt állami ellátmánya. Az élés a környező falvak adományaira épült.
Hétvégeken más-más faluba vittünk kultúrműsort, jelezvén, hogy adományaik nem méltatlanokhoz kerültek.
Minthogy állami ellátmány lehetetlen volt kellő számú nevelőt alkalmazni, a Népi Kollégiumok Országos Szövetsége (továbbiakban NéKoSz) főtitkára, Kardos László kiadta a jelszót: „Neveletlenek neveljék a neveletleneket!”

Mindez a gyakorlatban úgy oldódott meg, hogy ránk, végzős öregdiákokra 4-5 kisebb diák nevelését bízták. Számomra is jutott 5 fiú a polgári iskolából és a gimnázium alsó tagozatából, 11-12 évesek voltak.
Ez a módszer már haszonnal is járt. Szinte észrevétlenül vált magatartásunk példamutatóvá, hiszen jó példa nélkül eredményesen nevelni nem lehet.

Kaptunk egy nagy szobát, közepén egy nagy asztallal, amelynél mind a hatan elvégezhettük napi iskolai feladatainkat. A falak mellett három pár emeletes vaságy sorakozott. Az én ágyam emeletére egy tompai, félárva, csöndes fiúcska, Moravetz Peti jutott. Esténként e szavakkal taszajtottam föl az emeletre:
- aztán nehogy úgy aludj, mint a tej!
Harmadnap merte csak megkérdezni, hogy miért.
- Mert a tej úgy alszik, hogy maga alá ereszti a savót!
Akkor még nem is sejtettük, hogy ezzel egy életre szóló barátságunk kezdődött.
Ugyancsak a kollégiumi élet hozott közelebb egy másik tompai fiúhoz, Dózsa Lacihoz, (Zsiga) kivel a képzőben osztálytársak is voltunk. Aztán egy másik osztálytárshoz, Fórizs Jóskához (Matyi) akivel fóti éveimben gyakran találkoztunk, főleg Gödöllő melletti tanyáján. Akkor a budapesti I. István gimnázium igazgatója volt.
Háncs Ernő volt a harmadik osztálytárs. Ritka büszkeségünket köszönhettük neki. Tudjuk, hogy a népi kollégisták indulójának szövegét Jankovics Feri bácsi írta egy csodálatosan szép csángó „keserves” dallamára. Nos hát Ernő nekünk bajai kollégistáknak is írt egy indulót, annak dallamával együtt. Gondolom ezzel nem sok kollégium dicsekedhetett. Ernő egyébként a Hadtörténeti Múzeum igazgatóhelyettese lett.
Holka Gyula (Zoli) tartozott még a szűkebb baráti körhöz. Felsős gimnazista volt. Ő lejött Tolnára a 75 éves jubiláris kiállításom megnyitójára is.
Végül Kármentő Andrisra emlékezem, akivel később a Rudnay iskolában, majd a Képzőművészeti Főiskolán is együtt voltunk. Ő az egyike a „Tejtestvéreknek”. (Erről majd később szólok.)

A bajai Móricz Zsigmond Népi Kollégium, a Jelky szoborral

 Amint már említettem, leginkább a környékbeli falvak adományaiból éltünk. Egyszer a honvédségtől kaptunk egy vagon szárított káposztát, meg száraz, sárga takarmányborsót. A káposzta kissé dohos volt, csak paradicsomos káposzta formájában volt fogyasztható. Harmadnaponként ehettük. A sárgaborsót inkább kedveltük, kezdetben a feltétként alkalmazott szójakolbászt is. Ebből legalább jóllakásig ehettünk. Így aztán érthető, hogy milyen nagy szeme volt egy-egy hazai csomagnak. Ezekből a címzett sosem  tudott semmit félretenni, mert a csomagbontáskor körbeülték a barátok az utolsó morzsáig mind befalták. Miként Nyilas Misiék a „pakkjaikat”.
A NéKoSz vezetősége módot keresett arra is, hogy népi kultúránkkal gazdagítsa szellemiségünket. Muharay Elemér bácsi által szervezett, s vezetett együttes járta végig az ország kollégiumait. Táncosok, énekesek, zenészek képezték az együttest. Így ismerkedtem meg a táncos Papp Oszkárral (Japi), aki festő növendék volt. Két év múlva még ott értem a képzőművészeti főiskolán. Aztán Béres Ferivel, aki mellékese azidőtt  még  „mellékesen” énekelgetett, de fő műfaja a furulya volt. Öccsével, Janival együtt szerkesztett hatlyukú furulyájuk elterjedt az egész országban. A népi kollégiumok alakuló szellemiségét, a „haladás” jellemezte. A dialektikus és történelmi materializmus jegyében folyt képzésünk. Lehet, hogy ellentmondásosnak tűnik, de ez a képzés a kollégista mozgalom haszna és végzete volt egyaránt. Haszna az volt, hogy megtanított bennünket gondolkodni, végzete pedig az, hogy egy gondolkodni tudó generáció hasznavehetetlenné vált a hatalom számára és megszüntette a népi kollégiumokat.
A haladást nemcsak a marxista világnézet jelentette, hanem a kollégisták számára maradandóbb érték: a népi – nemzeti kultúránk hagyományinak ismerete, ápolása.
A NéKoSz történetének kutatásában mindmáig vitatott dolog, hogy a két eszme közül melyik volt az uralkodóbb. Ám, hogy melyik maradandóbb, az ma már világosan látszik.
Leírhatatlan élmény volt számunkra a 40 éves találkozó. A szép számmal megjelentek a hajdani együtt töltött idők összetartó erejéről tanúskodtak.

Dr. Bácskai János és Háncs Ernő társaságában. 

  Igazgatónk, Dr. Bácskai János Ausztráliából jött haza a találkozóra, feleségével, Úri Terivel együtt. Ilyenkor természetesen terítékre kerül a kérdés, hogy ki mire vitte? Érdemes elgondolkodni azon, hogy a megjelentek mindegyike értelmiségi pályán tevékenykedik. Van a soraikban tanító, középiskolai-, egyetemi tanár, közgazdász, kutató tudós, orvos, mérnök, művész, stb...

Bánáti Tibor, Fórizs Jóska és Osváth Mari   

Moravetz Peti és Csöpi

Középen Holka Gyula

A találkozó egyik csoportja

  A kollégium egyik jellegzetes alakja hiányzik a képekről: Kármentő Andris, ugyanis ő készítette a felvételeket. Szerencsére bemutatását pótolni tudom: Fórizs Jóska vendégei voltunk Gödöllő melletti Blaha-fürdői tanyáján.

Házigazdánk, Fórizs Jóska (középen)

A találkozó emléklapja a bajai népi kollégisták 40 éves találkozójáról szól. Ugyanis, itt már három kollégium találkozott. 1947-ben kettő is alakult a Móricz Zsigmond kollégium mellé: A Görög Ilona leány,- és a Tóth Kálmán vegyes kollégium. Ez utóbbi az akkor induló Rudnay- iskola szakkollégiuma lett.
Erről, minthogy ’47 őszétől a Rudnay-iskola növendéke lettem, a következő fejezetben az iskola indulásának történetében fogok szólni.